"A magyar öltözet Vulcanust Adonissá változtatja", vélte az 1867. évi koronázás egyik előkelő résztvevője, De Jonghe belga követ felesége. A díszöltözetről alkotott hízelgő megállapítását a következőkkel folytatja: "Mikor e pompás urakat hétköznapi ruhájukban láttam, csizmásan, valamiféle begombolt gérokkban, csúnyácska nyakravalóval, ingben ritkán, meglehetősen piszkosnak látszottak… Mindenben és mindenütt megmaradt valami a barbárságból."1 Véleményével nem volt egyedül. A díszmagyar, különösen a férfiak számára készült öltözet sok esetben ellentétes érzelmeket váltott ki a kortársakból, még inkább a kései utódokból. Az atilla már születése pillanatától kezdve felkeltette az osztrák rendőrminiszter besúgóhálózatának figyelmét, és további terjedéséről is hírt adtak. Bár a pompás állami ünnepek résztvevői többnyire csodálattal teli büszkeséggel szóltak erről az "ősi öltözetről", akadnak szép számmal kritikai megjegyzések is, a huszadik század tollforgatóinak többsége pedig nevetséges jelmezt látott csupán benne.

A távolabbi gyepen tucatnyi tarkavarjú ül. Mozdulatlanok, akár a kinagyolt fabábuk. Feszülten figyelik a kutyákat.

 

Fickó bosszúsan rávakkant valami szemtelen tövisre, s lám, egyszerre megelevenedik a sok „famadár”: mint óriási békák, ugrálva gyalogolnak, aztán lomhán felrepülnek. Most már vízben gázolnak kutyáink is, jobbra-balra nézegetnek. A látnivalók valósággal lenyűgözik a jóvérű vadászebeket. Habfehér törpekócsagok gázolják a vizeket, ide-oda vágnak csőrükkel, és felcsípik az úszkáló férgeket. Néha a hínárba vagy a marasztaló iszapba ragad vékony lábuk, ilyenkor (egyhelyben állva) apró rántásokkal szabadítják ki, mint az emberek az agyagba ragadt sárcipőjüket. Hirtelen mozdulatlanná merednek, mert hallják a kutyák közeledő prüszkölését. Aztán elrepülnek, és a nedves lábaikról lehulló vízcseppek visszapermeteznek a levegőből.

A reformkor szellemi pezsgése idején gyűjtötte össze Kriza János unitárius lelkész a székelység legszebb meséit. A nagyalakú, keménykötésü kötetet Marton Magda több mint száz színes rajza díszíti.

 

Kemény kötésben, 96-103 oldal, kötetenként.

Nyíri Kristóf, Széchenyi-díjas filozófus, akadémikus a kötete hátoldalán így fogalmaz: „Mit őriz a konzervatív? Az életet – a maga életét. Ám az élet véges, az idő múlik. Amit a konzervatív a maga életén túl őrizhet és őriz, az a következő nemzedékek életének lehetősége.