Könyv

A művet két tulajdonsága teszi rendkívülivé. Az egyik, hogy az alkotó teljességre törekedett, a rendelkezésére álló minden ismeretet igyekezett bemutatni az olvasónak.

A távolabbi gyepen tucatnyi tarkavarjú ül. Mozdulatlanok, akár a kinagyolt fabábuk. Feszülten figyelik a kutyákat.

 

Fickó bosszúsan rávakkant valami szemtelen tövisre, s lám, egyszerre megelevenedik a sok „famadár”: mint óriási békák, ugrálva gyalogolnak, aztán lomhán felrepülnek. Most már vízben gázolnak kutyáink is, jobbra-balra nézegetnek. A látnivalók valósággal lenyűgözik a jóvérű vadászebeket. Habfehér törpekócsagok gázolják a vizeket, ide-oda vágnak csőrükkel, és felcsípik az úszkáló férgeket. Néha a hínárba vagy a marasztaló iszapba ragad vékony lábuk, ilyenkor (egyhelyben állva) apró rántásokkal szabadítják ki, mint az emberek az agyagba ragadt sárcipőjüket. Hirtelen mozdulatlanná merednek, mert hallják a kutyák közeledő prüszkölését. Aztán elrepülnek, és a nedves lábaikról lehulló vízcseppek visszapermeteznek a levegőből.

 

"A magyar öltözet Vulcanust Adonissá változtatja", vélte az 1867. évi koronázás egyik előkelő résztvevője, De Jonghe belga követ felesége. A díszöltözetről alkotott hízelgő megállapítását a következőkkel folytatja: "Mikor e pompás urakat hétköznapi ruhájukban láttam, csizmásan, valamiféle begombolt gérokkban, csúnyácska nyakravalóval, ingben ritkán, meglehetősen piszkosnak látszottak… Mindenben és mindenütt megmaradt valami a barbárságból."1 Véleményével nem volt egyedül. A díszmagyar, különösen a férfiak számára készült öltözet sok esetben ellentétes érzelmeket váltott ki a kortársakból, még inkább a kései utódokból. Az atilla már születése pillanatától kezdve felkeltette az osztrák rendőrminiszter besúgóhálózatának figyelmét, és további terjedéséről is hírt adtak. Bár a pompás állami ünnepek résztvevői többnyire csodálattal teli büszkeséggel szóltak erről az "ősi öltözetről", akadnak szép számmal kritikai megjegyzések is, a huszadik század tollforgatóinak többsége pedig nevetséges jelmezt látott csupán benne.

 

Közóhajnak teszek eleget, amikor mint a páduai fegyverszüneti bizottságnak egyedüli magyar tagja e fegyverszünet leírását a hiteles okmányok magyar fordításával együtt a nyilvánosságnak adom át.

 

Ez a fegyverszünet, mely Diaz-féle fegyverszünet néven ismeretes, volt befejező aktusa a háborúnak, s ez vetett véget az ellenségeskedésnek Ausztria-Magyarország valamennyi2 frontrészén.

A budapesti Széchenyi Könyvtár egy kézzel festett viseletkódexet őriz, amely az Apafiak korában, az 1690-es években készült, és a korabeli Erdély népeit, magyarokat, székelyeket, románokat, szászokat és más nemzetiségeket, valamint a fejedelmi korszak főembereit ábrázolja  kilencvenkét színes lapon.

 

Ezt a kódexet, valamint egy másik, hasonló sorozat négy lapját adja közre a Magyar Mercurius kiadó három történész, Oborni Teréz, Tompos Lilla és Bencsik Gábor kísérő tanulmányaival.