Bencsik Gábor - Horthy Miklós – a kormányzó és kora

Az elmúlt évszázadban sok tinta elfolyt annak vitatására, mi tette Horthyt alkalmassá erre a rendkívüli megbízatásra. Pedig a válasz könnyű: szinte minden. A dolog ott kezdődik, hogy a Ferenc József mellett szolgálatot teljesítő négy szárnysegédet lehetőleg különböző fegyvernemekből válogatták össze, és most elérkezett az idő, hogy a flotta is képviselve legyen. A császár és király törekedett arra is, hogy "népei" minden szolgálati helyen lehetőséget kapjanak.

Minthogy magyar egy ideje nem volt a szárnysegédek között, indokolt volt, hogy magyar tengerésztisztre essék a választás. Megkívántatott továbbá az udvarképesség – jó család, kifogástalan modor, tökéletes német tudás. És kellett még valami, amiről nem szoktak megemlékezni, hiszen sehol sem volt leírva, mégis nagy súllyal esett a latba: a tisztikar megbecsülése. Békeidőben ezt meglehetősen nehéz kivívni, ezért a szárnysegédek többnyire az arisztokraták körül kerültek ki, akiknek már származásuk is kellő súlyt adott. De ideje volt annak, hogy a középnemesség is lehetőséget kapjon, előtte is megnyíljék az érvényesülés útja.

Ennek az ideális képnek egy ember felelt meg: Horthy Miklós. Nem szerencséje volt (szerencse az, ha kihúzzák az ember számait a lottón), hanem már nem először és nem is utoljára a megfelelő ember volt a megfelelő helyen, aki magyar születésén kívül minden szükséges képességét kemény munkával fejlesztette ki. Aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy a konstantinápolyi válság idején végrehajtott határozott fellépésének gyümölcse is most érett meg.

Hogy az udvarban valójában mi is lesz a dolga, azt azonban nem nagyon tudta, minthogy erre nézve nem született semmiféle írásos rendelkezés, a folyamatokat csupán a szokásjog irányította. Az viszont nagyon világosan és határozottan: a nyolcvan éves uralkodó szigorú menetrend szerint élte napjait, és ebben semmiféle lazaságnak nem lehetett helye. Horthy sorban levizitelt elöljáróinál: Paar gróf főhadsegédnél, Bolfras báró második főhadsegédnél, a Hohenlohe hercegi házban morganatikus (rangon aluli) házasságból született, és ezért a hercegi címet viselni nem jogosult Bronn báró első szárnysegédnél, Hoyos gróf második szárnysegédnél, aki nem mellesleg Paar unokaöccse volt ("elpusztíthatatlanul jó kedélyű ember"), és Manzano gróf harmadik szárnysegédnél. Nem akármilyen társaság. A helyzetet még jobban jellemzi, hogy mikor 1911-ben Horthy részt vett Károly főherceg – a későbbi uralkodó – esküvőjén, a vendégek között ő volt az egyetlen, aki nem királyi vérből származott.

A Horthy család a városban vett ki lakást, Schönbrunnban mindig csak a két szolgálatos szárnysegéd lakott. Nemsokára sor került az uralkodói kihallgatásra is. Előtte azonban szakítsuk meg egy percre a történet fonalát.
Nem sokkal korábban, 1907-ben egy másik ember is Bécsbe költözött: Adolf Hitler. Teljesen kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy a két férfi az alatt a négy év alatt, míg egy városban éltek, érintkezésbe került volna egymásal. Két ember között nagyobb különbséget szinte már képzelni sem lehet. Hitler 18 éves korára megkeseredett ember, bukott diák, érzelmileg hazátlan, gyökértelen, társtalan, pénztelen, kudarcaiért egyre jobban gyűlöli a világot – benne külön is Ausztriát –, és gyűlöletét, kudarcait egyre fokozódó küldetéstudattal kompenzálva szövi zavaros nagynémet álmait a külvárosi albérlet magányában. Ezzel szemben Horthy évszázados hagyományokkal büszkélkedő, felemelkedő család sarja, maga is népes család feje, világjárt gentleman, jómódú, sikeres katonatiszt, aki éppen arra készül, hogy birodalma uralkodójának személyes szolgálatába lép. A helyzet paradoxona, hogy kettejük közül mégis inkább Hitler az, aki nem lepődne meg, ha valaki azt jósolja neki, hogy egyszer egy ország államfője lesz. 

De erről egyelőre szó sincs. Horthy a 79 éves uralkodóval való első személyes találkozójára készült, érthető izgalommal. Az életében meghatározó súlyú kihallgatás megérdemli, hogy Emlékiratainak szavaival idézzük fel.

"Ifjúságom óta egyre azt hallottam, hogy Õfelsége mindenható, magasabb lény, aki elérhetetlen magasságban trónol. Most aztán szemtől szemben fogok vele állani, és ezentúl naponta személyes szolgálatot teszek majd körülötte. Amikor beléptem a dolgozószobájába, Õfelsége, aki tábornoki ruhát viselt, néhány lépést tett felém. Egyetlen más uralkodóval sem találkoztam életemben, aki hasonló mértékben személyesítette meg a »felség« méltóságának igazi fogalmát. Ez a vélemény, mely első kihallgatásom hatása alatt bennem későbben kialakult, sohasem változott meg. Lényéből sugárzott a megkapó méltóság; ez minden alakoskodástól mentesen, mindenkit illő tartózkodásra kényszerített; mégis nyomban éreztem, hogy jóságának és közvetlenségének hatására minden elfogultságom megszűnt. Nagy élmény maradt számomra az a pillanat, amidőn az ősz uralkodó színe előtt állottam. Amint megláttam hajlott alakját, amelyre családi tragédiák és kormányzati gondok súlya nehezedett, a meghatottság és szeretet érzése töltötte be lelkemet, és ez ma (1952 – B. G.) is változatlanul él bennem.

Õfelsége hozzám intézett kérdéseiből megtudtam, hogy származásom és eddigi pályafutásom felöl teljesen tájékozott. Úgy tűnik, mintha még ma is látnám kék szemének jóságos tekintetét, és hallanám hangjának csengését. Kihallgatásom – állva – mintegy tíz percig tartott. Miután Õfelsége elbocsátott, és én hátrálva kijutottam a teremből, az átéltek után lelkesedésemben megfogadtam, hogy a király és császár őfelségét híven szolgálom, és – ha úgy adódnék – életemet is boldogan adnám érte."

Abban a kritikus kortársak is egyetértenek, hogy Ferenc József öregkorában is megőrizte uralkodói méltóságát, személyiségének volt kisugárzása. Horthy szavait mégis kissé túlzónak érezzük. De ebben sincs semmi alakoskodás, az Emlékiratok mélyen átélt élményről ad számot. A magyar nyelvvel kapcsolatos problémák említésekor szóltunk már Horthynak arról az önkéntelen törekvéséről, hogy – miközben magától értetődő természetességgel tudta élvezni az életet – testestől-lelkestől az uralkodó szolgálatával azonosuljon. Amihez még egy adalék is tartozik: Ferenc József az apjával, Horthy Istvánnal egy évben született, számára tehát még inkább megjelenítette azt az apaképet, amelyet a kor közgondolkodása és sajtója mindenki számára sugallt. Ferenc József birodalmának gondoskodó "atyja" volt, és ez Horthy számára már-már valósággá vált.

Egyelőre mindenesetre nem az életére volt szükség, hanem tapintatos szolgálataira. Egy hatvan éve parancsoláshoz szokott idős ember kívánságait kellett teljesítenie, aki elvárta, hogy szigorú rendjéhez mindenki alkalmazkodjék, rövid parancsait haladéktalanul teljesítsék. Ferenc József egy-két közeli munkatársát eltekintve nem tartott igényt arra, hogy döntéseiről vagy bármi másról bárki véleményt mondjon. Egy ifjú szárnysegéd elkövette azt a hibát, hogy az egyik kikocsizás alkalmával egy egész mondatban adott hangot az egyik bécsi szoborról alkotott véleményének – azt gondolta, hogy feladatai közé tartozik az idős uralkodó szórakoztatása is. A "fecsegőt" rövid úton eltávolították.

Horthy igyekezett tájékozódni, hogy hát pontosan mit is kell tennie, hogyan kell viselkednie, mit kell viselnie – de rendszerint azt a választ kapta: "majd meglátod, megy az magától". Felljebbvalói és a rutinos udvari emberek megnyugtatták, hogy nem kell aggódnia, majd anekdotákkal traktálták arról, hogy különböző elődei milyen kapitális baklövésekkel tették magukat nevetségessé. Úgy látszik, az "új fiú" szokásos beavatási szertartása a császári és királyi udvarnál sem különbözött attól, ahogy az ilyen események mindig is zajlani szoktak. Horthy, a világos parancsokhoz szokott katonatiszt mindenestre gyorsan alkalmazkodott az új körülményekhez, pontos volt, tapintatos és megbízható.

Az uralkodó önmagát a birodalom első hivatalnokának tekintette, munkájának legnagyobb részét hihetetlen mennyiségű ügyirat áttekintése, feldolgozása jelentette. Rendszerint hajnali négykor vagy még korábban kelt, felöltözött – esetleg megreggelizett Schratt Katalinnál –, és máris sietett dolgozószobájába. A szolgálatos szárnysegédnek egy órával előbb kellett érkeznie, hogy mindent előkészítsen. Fél kilencig Ferenc József nem fogadott senkit, a szárnysegédnek a külső szobában nemigen akadt dolga. A délelőtt folyamán sorra érkeztek a főhadsegédek, miniszterek, főhercegek, a kabinetiroda főnöke, más fontos urak, hogy megtegyék jelentésüket vagy előterjesztésüket. A szolgálatos szárnysegéd feladata volt, hogy őket sorban az uralkodó elé vezesse.

A kor arisztokrata életmódjának étkezési rendje közel fél napos késésben volt a polgári étkezési rendhez képest: reggeli délben, ebéd délután hat órakor és vacsora tíz-tizenegy tájban. Ferenc József annak ellenére, hogy hajnalban kelt, természetesen ehhez alkalmazkodott: íróasztalára tálalt villásreggelijét a kihallgatások után, dél körül fogyasztotta el, majd magányos sétát tett a parkban. Délutáni munkája fél hatig tartott, megint csak a dolgozószobájában megebédelt, majd aznapra elbocsátotta szárnysegédjét. Az utóbbinak tehát tizenkettő, az uralkodónak tizenegy órás volt a munkanapja. Hogy a szárnysegédek bírják ezt a tempót, négyen váltották egymást. Ferenc József önmagára nézve nem tartott igényt könnyítésekre.

A jelentéstevők és kihallgatásra várók a szárnysegéd szobájában várakoztak, így Horthynak módja volt rá, hogy az udvar belső életét és a nagypolitikát illető beszélgetések fültanúja legyen. Állása nem tette lehetővé, hogy ezekbe a beszélgetésekbe a legcsekélyebb mértékben is belekapcsolódjék, az évek során azonban tökéletes képet kapott a Monarchia politikai életéről. Teljes mélységükben itt ismerkedett meg a nemzeti elszakadási törekvésekkel is, melyeket meglehetősen értetlenül, már-már ingerülten fogadott. Legszűkebb baráti körben meg is fogalmazta azt a véleményét, hogy jóval erélyesebben kellene fellépni a nemzetiségi (pánszláv, nagyszerb, nagyromán) törekvésekkel szemben, de fegyelmezett főhivatalnokként természetesen tartózkodott attól, hogy ezt nyilvánosan is hangoztassa.
Amiről a flottánál szinte semmit sem tudott, Schönbrunnban és a Hofburgban arra is rá kellett jönnie: az uralkodó és a trónörökös között komoly ellentétek feszülnek. Ferenc József nem szerette az unokaöccsét, akit egyébként igen kevés ember szeretett. A legkevesebb, amit Ferenc Ferdinándról elmondhatunk, hogy nem volt kellemes ember: zárkózott, önfejű, türelmetlen, komplexusokkal terhelt személyiség. Az ilyen tulajdonságokkal bíró emberek jellemző makacsságával keresztülvitte, hogy az uralkodó beleegyezését adja rangon aluli házasságához. A házasság morganatikus jellege azt jelentette, hogy Ferenc Ferdinánd gyermekei nem hogy a trónt, de még a főhercegi rangot sem örökölhetik, feleségét pedig rangban a fél udvar megelőzi. Könnyen el lehet képzelni azt az udvari báli bevonulást, amelyen Ferenc Ferdinánd egy főhercegnővel az oldalán másodikként lép a terembe, a felesége mellé azonban egy szolgálattevő kamarást kell kirendelni, hogy valahol a sor végén, az összes főherceget, herceget, nagykövetet és kamarást előre engedve bevezesse. Ferenc Ferdinánd keserűen dacolt az udvarral, és ez még kevésbé tette szeretetre méltóvá. Inkább féltek tőle: vajon ha trónra lép, miként áll bosszút a kényszerű sértésekért?

Ferenc Ferdinándnak ráadásul alapvetően más elképzelései voltak a Monarchia jövőjéről, mint az uralkodónak. Ferenc József megvívta a maga háborúját a magyarokkal, aztán kiegyezett velük, és ezzel a dolgot lezárta. Ferenc Ferdinándot viszont idegesítette a magyarok hatalmi pozíciója, a dualizmust további államalakulatokkal bővített, ugyanakkor jobban központosított, akaratának jobban engedelmeskedő szövetséggé kívánta átalakítani. Ebben mindenekelőtt a csehek támogatására számított, de rendszeresen találkozott az erdélyi románság képviselőivel is. Legnagyobb terve egy délszláv, horvát-szlavón-dalmát-bosnyák-szlovén alakulat létrehozása volt a Monarchián belül – meglepetésre végül ez a terv okozta a vesztét.

Elsőre ugyanis nehezen érthető, hogy a tüntetően szlávbarát, a magyarokkal nyíltan ellenséges trónörököst miért éppen egy szerb nacionalista gyilkolta meg. A dolog magyarázata, hogy a szerbek attól féltek: a terv valóra válik, és így kizárja egy szerb vezetésű jugoszláv állam létrehozását. A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy a török birodalom balkáni összeomlása óta eltelt több mint száz év alatt a délszláv újrarendeződés folyamata máig sem zárult le.

Horthynak mindenesetre semmiféle személyes konfliktusa nem volt a trónörökössel, ellenkezőleg, adódó alkalommal kitűnően elcsevegtek közös szenvedélyük, a tengerészet dolgairól. Erre a különböző díszebédek, udvari fogadások kínáltak lehetőséget. Ferenc József ugyanis idős korában is ragaszkodott ahhoz, hogy hagyományos reprezentációs kötelességeit teljesítse. Ilyenkor tartotta hagyományos, híres cercle-jeit: egyenként a teremben körben álló előkelőségekhez lépett, és miután a főudvarmester a fülébe súgta a szemben álló nevét és országát, rendszerint egy rövid kérdés, egy rövid válasz terjedelmű beszélgetést folytatott velük. Annak idején sokat élcelődtek ezeken a kétmondatos, olykor félreértésen alapuló dialógusokon, de a valóság az, hogy mindenki megtisztelve érezte magát, és fontos emlékei között tartotta számon az uralkodóval történt személyes találkozást.

Ferenc József a maga módján szerette a művészeteket is, de a modern törekvések iránt igen csekély fogékonyságot tanúsított. Azt azonban feladatának tartotta, hogy a nagy képzőművészeti tárlatokat személyesen nyissa meg. Bizonyára ennek is szerepe volt abban, hogy Horthy szabadidejében – minden második hónapban gyakorlatilag szabadságon volt – festészeti tanulmányokba kezdett. Munkái sajnos nem maradtak ránk, így tehetségéről nehéz képet alkotni. Azon egykor sokat fényképezett portré alapján, melyet Ferenc Józsefről festett, és amely utóbb kenderesi szobáját díszítette, mégis megkockáztathatjuk, hogy ebben is ügyes volt, bár a művészi alkotás mélységében a hasonlóságra törekvésen túl nem jutott.

Szedjük csokorba kvalitásait: több nyelven beszél, kitűnő lovas, vívó, teniszező, jó táncos, kellemes megjelenésű, kifogástalan modorú, világlátott, szórakoztató társasági ember, ügyes amatőr festő, jó hangú énekes (agglegény korában, Polában nem kisebb muzsikus kísérte zongorán, mint Lehár Ferenc, akkor a tengerészzenekar karmestere), jó családból való sikeres katonatiszt – ez így együtt akkor is figyelemre méltó, ha külön-külön egyik képessége sem érte el a kiemelkedő szintet. Valójában a kor ideális úriembere áll előttünk. Csupán egy dolgot nem tudni még: háborús helyzetben hogyan állja meg a helyét? Néhány év múlva erre is fény derül.

De most még Schönbrunnban vagyunk. Illetve nyaranta Ischlben, ahol Ferenc József egy kissé szabadabb életet engedett meg magának: kevesebb akta, kevesebb kihallgatás, korábbi ebéd (Horthy örökké feszélyezve érezte magát, hogy a helyi szokás szerint bőr rövidnadrágban kellett ülnie az uralkodói asztalnál, a főhercegnők társaságában), és persze vadászat, jó sok vadászat. A trónörökös a maga vadászterületein valóságos irtó hadjáratot rendezett a vadak között – alighanem ezzel is komplexusait kompenzálta. Ferenc József ezzel szemben úri vadász volt, céltávcsövet sem volt hajlandó használni, és környezetétől elvárta, hogy a vadászat íratlan szabályait tartsák be. Horthy, mint kitűnő, sasszemű puskás (már megint egy pozitív tulajdonság!) maga is szép sikereket ért el a császári erdőkben.

Ezek az évek a résztvevők számára olyanok lehettek, mint az átélt örökkévalóság egy darabja. Ferenc József már több mint hatvan éve uralkodott, csak a nagyon idős embereknek volt személyes tapasztalatuk arról, hogy egyáltalán lehetséges más uralkodó is. Minden változatlan, csak a jólét növekszik, csak a technika halad és kínál újabb és újabb nagyszerű eszközöket: az autót, a villamosságot, a távírót, a léghajót és a repülőgépet, és még ezernyi mást. Horthy ráadásul ismét lépett egyet a ranglétrán: 1911. november 1-én fregattkapitánnyá nevezték ki.

A Balkánon azonban csak nem nyugodtak az indulatok. Törökország továbbra is képtelennek mutatkozott arra, hogy európai, afrikai és ázsiai birtokait megvédje. A Balkánon Szerbia és Montenegró a közéjük ékelődött, még török fennhatóság alá tartozó Novibazár felosztására készült, Görögország az északi határainál lévő, görög többségű Thesszália és Makedónia, Bulgária pedig a déli határainál fekvő Trákia meghódítását tűzte ki céljául. És ott volt még az albánok földje, amely ugyan a 15. század óta még önkormányzatot sem élvezett, de a török birodalomtól elvágva aligha maradhatott meg annak fennhatósága alatt. Az érintett államok előzetes katonai egyezményeinek megkötése után 1912 márciusában Montenegró megindította a támadást, és ezzel az első balkáni háborút. A szövetségesek minden fronton győztek, Törökország európai birtokainak 90 százalékát elvesztette, a szerb és montenegrói csapatok albán területen kijutottak az Adriára, Bulgária pedig az Égei-tengerre, végül Görögország területe északi irányban csaknem kétszeresére növekedett.

A Monarchia és Olaszország mindemögött orosz előretörést látott (nem teljesen alaptalanul), és legalábbis diplomáciai téren Törökország mellé álltak, a háború előtti helyzet visszaállítását követelték. A Londonban megtartott nagyhatalmi konferencia megpróbált minden érdekelt félnek engedni egy kicsit (ekkor, Londonban született meg az albán állam), de a végső szót, különösen a török helyőrség által sikeresen védett, Észak-Albániában lévő Szkutarit (ma Shkoder, Albánia) illetően a fegyverek mondták ki.

Ekkor még a nagyhatalmak közösen léptek fel, elsősorban azért, hogy a londoni döntésnek megfelelően Szkutarit a szerbekkel szemben Albánia számára biztosítsák.

Hatalmas nemzetközi hajóhadat összpontosítottak az észak-albán partok előtt. A Monarchia ezen felül többi hadihajóit is gyakorlatozásra küldte a dalmát partok előtt, hogy politikai manővereinek nagyobb súlyt adjon. Mivel hirtelen a szokásosnál több parancsnokra volt szükség, Horthy is megszakította szárnysegédi szolgálatát, hogy 1912 decemberétől 1913 márciusáig a Budapest nevű partvédő páncélost irányítsa. A kerek egy esztendeig tartó első balkáni háború azonban végéhez ért, a Budapest visszatért kikötőjébe, Horthy pedig Bécsbe.

Vajon megsejtett-e valamit abból, hogy ez a háború már valami nagyobb összecsapásnak az előszele volt, hogy a rossz béke – mellyel minden érintett elégedetlen – új háború csíráit hordozza? Igen is, meg nem is, ahogyan a kor politikusai. Benne élt a ferencjózsefi, örökké tartónak látszó aranykorban, de éreznie kellett azt is, hogy miközben a régió nemzetiségei egyre nagyobb követelésekkel állnak elő, a nagyhatalmak erőik összemérésére, a világ új rendjének vélt vagy valós erőviszonyaikhoz igazítására készülődnek.

Igaz, a konfliktus egyelőre lokális maradt. Az előző háborúban közel kétszeresére növekedett Bulgária ellen most egyszerre támadt régi ellensége, Törökország, valamint addigi szövetségesei, Szerbia és Görögország, valamint Románia. Az alig öt hétig tartó második balkáni háborúban mind a négy támadó kisebb területi nyereséget könyvelhetett el. Különösen Törökország sikere volt figyelemre méltó: annyi megaláztatás után, évtizedek óta először sikerült fegyveres győzelmet kivívnia, ami új hangsúlyokat adott a közel-keleti politikának.