Bencsik Gábor-Igazságot Magyarországnak-lord Rothermere és a magyar revízió

A Trianon utáni revíziós törekvések története, különös tekintettel a magyarbarát angol lord tevékenységére.

A külföld reagálása – a támadás éle Csehszlovákia ellen fordul
 

Ami a nagyhatalmak sajtóját illeti, túlreagálásról igazán nem beszélhetünk. Természetesen sokan felfigyeltek a cikkre, de igazi jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Annak ellenére sem, hogy a Daily Mail napokon keresztül közölte a cikket támogató olvasói leveleket, amelyek azt a látszatot keltették, hogy a brit közvélemény teljes mértékben egyetért az írással. Gyakorlott újságírók és politikusok meg tudták mérni az ilyen olvasói levelek súlyát. Néhány német lap a cikk ürügyén elismételte a Párizs környéki békék igazságtalan voltáról vallott német nézeteket, néhány olasz cikk pedig a békeszerződések fenntartása mellett felvetette bizonyos kiigazítások lehetőségét, de egészében véve az ügy nem emelkedett a nagyhatalmi diplomácia ingerküszöbéig.
 
Egyedül a francia külügyminisztérium tartotta indokoltnak, hogy közép-európai szövetségesei megnyugtatására, a szakadatlan újságírói kérdések megválaszolására félhivatalosan, egy nyugalmazott főhivatalnok tollával szögezze le álláspontját. A Petit Parisienne 1927 július 30-i számában egyebek mellett a következők jelentek meg: "A magyar faj arisztokrata faj, amelyet csak lassan lehet a demokratizálódásra hajlandóvá tenni. Ehhez idő kell. Rossz és veszedelmes dolog a magyar népben meg nem valósítható reményeket ébreszteni. Magyarország által a háború előtt elnyomott kisebbségeknek, valamint a békének érdeke megköveteli, hogy a mostani helyzet meg ne változhassék."
 
Prágában, Bukarestben és Belgrádban néhány napig kivártak, amíg valamelyest tisztázódik, mennyi a brit kormány szerepe az ügyben és mennyi a magyaré. A követségi jelentésekből és más forrásokból lassan világossá vált, hogy egyik sem áll a cikk mögött, ráadásul a francia és a brit külügyminisztérium sietett kijelenteni, hogy Csehszlovákiával kapcsolatos politikájuk egy jottányit sem változott. Mindez megfosztotta politikai súlyától a kezdeményezést. A csehszlovák, román és jugoszláv sajtó egyöntetű hallgatásából arra következtethetünk, hogy valamiféle egyeztetés történt a téma teljes negligálására nézve. A kisantant külpolitikáját meghatározó Bene¹ csehszlovák külügyminiszter feltehetően úgy okoskodott, hogy reagálásával nem emeli a nemzetközi politika szintjére az akciót, nem ad neki jelentőséget, hanem megvárja, míg a brit lord csapongó fantáziája új tárgyat talál.
 
Szüllő Géza felvidéki magyar képviselő azonban, mint említettük, úgy döntött, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból, és a prágai parlamentben június 27-én megköszönte Rothermere lordnak, hogy felemelte szavát Magyarországért. Erre már a prágai lapok is reflektáltak, de azzal az óvatos feltételezéssel, hogy a kérdéses cikket alighanem Budapesten írták, és a jóhiszemű, egyébként nem különösebben befolyásos lorddal csak aláíratták, hogy így adjanak a magyar propagandának nagyobb nyomatékot.
 
Bene¹ továbbra is makacsul hallgatott, az ügyet nemlétezőnek tekintette. A felvidéki magyar politikusok azonban tovább verték a vasat. Előbb Dérer István, majd Holota János képviselő nyilvános beszédben állt ki a revízió szükségessége mellett. A prágai parlamentben július 8-án került sor a magyar-csehszlovák kereskedelmi szerződés tárgyalására, és ez alkalommal már a cseh képviselők is megszólaltak. A prágai szenátusban is elhangzott egy interpelláció, amelyre válaszul Bene¹ külügyminiszter július 14-én, szűk három héttel a cikk megjelenése után kijelentette, hogy bár az ügynek semmi jelentősége nincs, az egész merő propaganda, ám a cikk célja ellenségeskedés szítása, és háborús jellegű.
 
Rothermere, aki meg volt győződve arról, hogy revíziós javaslata kifejezetten a béke megőrzését szolgálja (jegyezzük meg: igaza volt), ingerült táviratban válaszolt a cseh külügyminiszternek, és azt közlésre átadta a magyar sajtónak is. Mielőtt azonban ismertetnék a táviratot, arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy miért éppen Csehszlovákia lett az az ország, ahol elsőként felmerült a határmódosítás kérdése.
 
A válasz természetesen sokrétű, mint a politika jelenségei általában, és a véletlen szerepét sem szabad teljesen figyelmen kívül hagyni. Az azonban világosan érzékelhető, hogy a britek között 1920-tól kezdve jelen voltak azok, akik bizonyos lelkifurdalást éreztek a tudatosan Csehszlovákiának ajándékozott kisebbségek miatt. A délszláv királyságban a magyar kisebbség sorsa Londonból nézve mellékes jelentőségűnek látszott, a figyelmet sokkal inkább a hol lappangó, hol felízzó horvát-szerb ellentét vonta magára. Románia majdhogynem nemzetállam volt, a tíz százaléknyi magyar és öt százaléknyi német kisebbség ügye nem tűnt olyan kényes pontnak, mint Magyarországról tekintve. Ráadásul a brit politikusok nagy reményeket fűztek a román szövetséghez, és ez a közvéleményben is megjelent.
 
A csehszlovák állam azonban a wilsoni elvek, a népek önrendelkezési jogának súlyos megsértésével jött létre. Nem lehet elvitatni azt a tényt, hogy Csehszlovákia a régió egyetlen valódi polgári demokráciája volt, meglehetősen szabad sajtóval, általános és titkos választójoggal, földreformmal, szociális intézmény-rendszerrel, viszonylag fejlett termelési kultúrával. De ez a demokrácia a kisebbség, a csehek uralmán alapult, és senki nem kérdezte meg a három millió németet, egy millió magyart, de még a majd kétmillió szlovákot sem – hogy a ruszinokról már ne is beszéljünk.
 
A brit külpolitika az úgynevezett müncheni válságig, a Hitlerrel való kiegyezés kísérletéig fenntartotta azt a látszatot, hogy Nagy-Britannia elkötelezett szövetségese Csehszlovákiának. A mélyben azonban már az első világháborút követő békék megkötésekor elindult ennek a szövetségnek az eróziója. Rothermere lord egyik rokona, Cecile Harmsworth külügyi államtitkár a brit parlamentben a trianoni szerződés ratifikációs vitája során, 1920-ban még azt az álláspontot képviselte, mely szerint a nemzetiségek keveredése folytán a Felvidéken etnikai határ meghúzása nem volt lehetségesiii. A valóság azonban az, hogy legalább a Csallóközről már ekkor is pontosan tudták a Foreign Office-ban, hogy tisztán magyar lakosságú, és Lloyd Geeorge brit miniszterelnök a béketárgyalások végső stádiumában meglehetősen kemény szavakkal fejezte ki kétségeit a leendő határokkal kapcsolatban: "Nem lesz béke Közép-Európában, ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek, mint egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását."
 
A brit miniszterelnök kezdeményezése, nem kis részben saját külügyminisztériuma ellenállása folytán eredménytelen maradt, de az évek múlásával Londonban egyre többen voltak, akik számára "kiderült, hogy Magyarország igényei jogosak." Arról persze nincs szó, hogy a magyarbarátságnak valami hulláma söpört volna végig a brit fővároson. Azt tudomásul kell vennünk, hogy a nyugati világ sohasem táplált különösebb vonzalmat vagy empátiát Magyarország és a magyarok iránt. Lehet ugyan találni jeles angol vagy francia politikusokat, művészeket, közéleti személyiségeket, akik a maguk idejében a magyarok barátjának mutatkoztak, egészében véve mégis inkább a távolságtartó közömbösség, mint a rokonszenv a meghatározó érzés irányunkban ma is. Az utóbbi kétszáz évben a közönynek ezt a falát csupán kétszer sikerült áttörniük a magyaroknak: 1848-ban és 1956-ban. Nem arról van tehát szó, hogy az 1920-as évek második felében jelentős mértékben megnőtt volna a britek rokonszenve Magyarország iránt. Hanem arról, hogy lassacskán növekedni kezdett azok száma, akik úgy érezték, hogy országuk diplomáciája elrontott valamit, amit illő lenne korrigálni.
 
Teljes mértében félreérti tehát a helyzetet, aki azt gondolja, hogy Rothermere akciója teljesen gyökértelen volt a brit közéletben. Ellenkezőleg: pontosan illeszkedett azokhoz az egyelőre még mélyben meghúzódó, sokak által még föl sem ismert folyamatokhoz, amelyek a brit külpolitikát elvezették a csehszlovák szövetség de facto föladásáig. Nem Rothermere formálta ezt a politikát, és a Foreign Office a nyilvánosság előtt a leghatározottabban cáfolta, hogy egyáltalán léteznék. A lordnak azonban igaza volt, mikor – mint alább majd látjuk – Csehszlovákiát a közelgő veszedelemre figyelmeztette.
 
A brit-csehszlovák szövetség föladását szóba hozva természetesen mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a folyamatok végső alakulását alapvetően Németország, illetve a csehországi német kisebbség sorsa határozta meg. Magyarország és a magyarok szerepét nem szabad túlértékelnünk – de alábecsülnünk sem. A magyar ügy ezen a ponton világos és jól felismerhető formában hatást gyakorolt a világpolitikára.
 
Rothermere lord mindebből valószínűleg keveset érzékelt. Ő azt látta, hogy Európának ezen a szegletén valami igazságtalanság történt, ami ellen fellépve egyszerre szolgálhat valami jó ügyet és saját politikai karrierjét. Ezért, mint említettük, táviratot küldött a csehszlovák külügyminiszternek. A szöveg így szól:
 
"Egyik hírügynökség útján érkezett táviratból értesülök arról, hogy Excellenciád a csehszlovák szenátus külügyi bizottságában egy interpellációra válaszolva úgy nyilatkozott, hogy az én »Magyarország helye a nap alatt« című cikkemnek láthatóan az a célja, hogy háborút készítsen elő a jövőben az utódállamok között. Ez teljesen ellenkezik szándékommal. Ami engem illet, a legbarátságosabb érzelmekkel viseltetem az Ön országa iránt, és ahelyett, hogy háborút provokálnék, célom előmozdítani a békét.
 
Sokkal nagyobb véleménnyel vagyok Excellenciád államférfiúi jártasságáról és képességéről, semhogy egy pillanatig is föltételezném, hogy Ön a békét biztosítottnak véli olyan vidékeknek és földterületeknek az utódállamokban való visszatartása mellett, amely területeknek túlnyomó többségű magyar lakossága van.
 
Ön éppoly jól tudja, mint én, hogy a trianoni béke anélkül jött létre, hogy a nagyhatalmak képviselőinek elegendő adat állott volna rendelkezésükre, amely őket megfelelően irányíthatta a végleges rendezéssel kapcsolatos bonyolult területi kérdésekben. Ma Prágában, az Ön parlamentjében oly vidékeket képviselő magyarok vannak, amely vidékeket sohasem lett volna szabad Magyarországtól elidegeníteni, s amelyek lakosai előbb vagy utóbb törekedni fognak, hogy hazájukhoz visszatérjenek.
 
Több mint kilencszázezer brit katona és tengerész nem azért áldozta életét a nagy háborúban, hogy Európa bármely részében örökössé tegye az igazságtalanságot. Magyarországnak ma már vannak barátai, akik nem fognak nyugodni addig, amíg az egész világ tudatára nem jut Magyarország sérelmeinek. Az utódállamok egyikében a Magyarországtól elszakított területeken a magyarok ki vannak zárva minden közigazgatási és bírói hivatalból. Tilos nekik, hogy gondolataikat a saját nyelvükön adják elő a hatóságok és bíróságok előtt. A magyar nyelv száműzve van iskoláikból, amelyeket fokozatosan zárnak be, egyiket a másik után.
 
A trianoni szerződés 232. szakasza bizonyos számviteli rendszert állít fel a magyar honosok vagyonára nézve, mely birtokokat Csehszlovákiában lefoglaltak és eladtak. Excellenciád – tekintettel az elhangzott állításokra – kétségkívül meg fogja engedni, hogy kívánatos volna, ha az Ön kormánya közzétenné teljes jegyzékét a lefoglalt és eladott magyar birtokoknak, azoknak nevével, akiknek e birtokokat eladták, az eladási ár megjelölésével és némi bizonyítékokkal arra nézve, hogy hasonló birtokok abban az időben milyen áron keltek el, közölve végül a módszert, amely szerint a birtokok jövedelmét fölvették.
 
Nyomatékosan kérem Excellenciádat, hogy tegye meg e javasolt lépéseket, mindig szem előtt tartva azt, hogy Anglia és Franciaország jóakarata és barátsága nélkül egyáltalán nem volna Csehszlovákia. A győzelem, amelyért Nagy-Britannia annyi áldozatot hozott, sohasem célozta azt, hogy igazságtalanság köpönyege legyen. Ám ha ezzel így visszaélnek, akkor ha Csehszlovákiára elkövetkezik a veszedelem ideje, az Ön országa azt tapasztalhatja, hogy az angol nemzet érzelmei vele szemben a kiábrándulás és a közöny érzésévé váltak. Bízom Excellenciádban, hogy levelemnek ugyanazt a publicitást fogja adni, amelyet Prágában a szenátus külügyi bizottságában mondott beszéde nyert, s nekem kétségkívül módomban lesz még lapjaimban erre a dologra ismét visszatérni.
Excellenciádnak készséges tisztelője, Rothermere lord."
 
Bene¹nek persze esze ágában sem volt "ugyanazt a publicitást adni" Rothermere táviratának, mint a saját beszédének, amit könnyűszerrel rejthetett azon álláspont mögé, hogy kérem, Csehszlovákiában sajtószabadság van, a lapok maguk döntik el, mit közölnek és mit nem. Azt azonban nem engedte meg magának, hogy ne válaszoljon Rothermere levelére. Egy hetet várt, majd a következő levelet küldte:
 
"Nagyon köszönöm táviratát, és azokat a hízelgő szavakat, amelyeket hozzám intézett. De a következőkre vagyok bátor felhívni a figyelmét:
 
Először: én nem használtam cikkéről azokat a kifejezéseket, amelyeket Ön táviratában idéz. Ön nyilván nem értette meg szavaimat, vagy helytelenül informálták azokról. Másodszor sajnálom, hogy táviratának további részére vonatkozóan nem bocsátkozhatom vitába. Hivatalos állásban vagyok, ennélfogva nem mondhatok el mindent, amit szeretnék, mint ahogy ezt lordságod teheti. Kénytelen lennék összehasonlítást tenni a csehszlovákiai és a magyarországi viszonyok között, s szavaim, mint egy miniszter nyilatkozatai kellemetlenek lehetnének valakinek, amivel nem szolgálnám országom és szomszédja jó viszonyát.
 
Harmadszor készséggel volnék hajlandó Önnek minden szükséges információt megadni a csehszlovákiai és a magyarországi kisebbségek viszonyairól mind a múltra, mind a jelenre vonatkozóan. Ezt annál is készségesebben tenném meg, mert táviratából azt látom, hogy noha Ön őszintén dolgozik a béke, az igazságosság és az igazság érdekében, a közép-európai ügyekről információi hiányosak, sőt néha helytelenek is."
 
Nem kell túlérzékenynek lenni ahhoz, hogy az ember a fenti írásból némi fölényességet, már-már kioktató arroganciát olvasson ki. A csehszlovák külügyminiszter meglehetősen magas lóról válaszolt a brit lordnak, amire kétségkívül az adhatott alapot, hogy nagykövetei a nagyhatalmak további teljes támogatását jelentették Prágába. Bene¹nek szemernyi kétsége sem volt afelöl, hogy Rothermere burkolt fenyegetéseiből egy szó sem igaz, az egész nem veszélyesebb, mint a kerítésen túli kutyaugatás.
 
A történelem látszólag őt igazolta, valójában azonban nem ez az ok-okozati összefüggés. Hogy Csehszlovákia területileg sértetlenül került ki a második világháborúból, sőt még arra is jogot kapott, hogy a területén élő németeket és a magyarok egy részét elüldözze, nem a Nyugatnak, még kevésbé Bene¹nek és Masaryknak, hanem Hitler pusztító ostobaságának és a Szovjetunió akaratának köszönheti. A harmincas években ugyanis pontosan az történt, amit Rothermere előre vetített: Csehszlovákiára elkövetkezett a "veszedelem ideje", és az angol nemzet érzelmei vele szemben a "kiábrándulás és a közöny érzésévé" váltak. Nem Prága lerohanására gondolunk, hanem a müncheni konferenciára, ahol a nagyhatalmak levették a kezüket a csehszlovák államról, hozzájárultak a Szudétavidék Németországhoz csatolásához, a magyarlakta területek újratárgyalásához, és utóbb tudomásul vették Szlovákia önállóságát. Magyarán feladták a nagy "Csehszlovákia-kísérletet". Ha Hitler képes lett volna felfogni, hogy nem győzheti le az egész világot, és megáll az etnikailag indokolható terjeszkedésnél, a híres fürdővárost ma nem Karlovy Varynak hívnák, hanem Karlsbadnak, és a felvidéki nagyvárost sem Ko¹icének, hanem Kassának.
 
Bene¹ azonban még semmit sem sejtett ezekből a fejleményekből, bízott a rendíthetetlen brit és francia támogatásban, és mélyen meg volt győződve róla, hogy a magyaroknak sokkal jobb dolguk van csehszlovákiai kisebbségként, mint többségiként a határ túloldalán. Hitt abban, hogy országának, mint a régió egyetlen demokráciájának küldetése van, és nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy az ő kétségtelen igazsága (ami a demokráciát illeti) szörnyű igazságtalanságok fundamentumára épült.
 
Rothermere nem elégedett meg a cseh válasszal, július 27-én újabb táviratot küldött. A levél lényege a következő: "Arra a vádra, hogy az Ön országának határai igazságtalanok és a magyarok elnyomását okozzák, nem válasz az, hogy az Ön népének a háború előtt hasonló igazságtalanságban és elnyomásban volt része. Hogy Nagy-Britannia népének Csehszlovákia iránt érzett rokonérzése továbbra is megmaradjon, meggyőződésem szerint azon a nyíltságon fordul meg, amellyel a csehszlovák kormány helyt tud állni a vádakkal szemben, hogy a magyarokat elnyomja és a magyar birtokokat meg nem engedett módon használja fel.
 
Nagy-Britannia népének ma még sejtelme sincs róla, hogy a trianoni békeszerződést és Mr. Millerand kísérőlevelét oly módon hajtották végre, hogy Csehszlovákiában túlnyomórészt magyar kisebbségektől lakott új Elzász-Lotaringia támadt. Meg vagyok róla győződve, hogy az Ön népének számos jóakaróját valósággal lesújtaná, ha ezzel tisztába jönne. Remélve, hogy Excellenciád tájékoztatni fog afelől, mit felel Csehszlovákia ezekre a vádakra, bátorkodom megismételni első táviratomban közölt kérdéseimet."
 
Természetesen ezt a táviratot is a budapesti lapok rendelkezésére bocsátotta, Bene¹ azonban ezúttal már nem hozta nyilvánosságra a válaszát. Udvarias semmitmondásnál azonban aligha lehetett több, mert Rothermere augusztus 10-én újabb, még keményebb hangütésű táviratot küldött Prágába. "Épp úgy, mint fivérem, néhai Northcliffe lord, én is őszinte barátja vagyok Csehszlovákiának, és én, aki a háborúban az Ön népének függetlenségéért munkálkodtam, meg vagyok győződve, hogy a cseh kormány mihamarabb egyetért najd velem abban, hogy az Ön országa szempontjából a legjobb politika az, ha Magyarország megbízható, tartós barátságát egyetértően megállapítandó határkiigazítás révén megszerzi. A világ közvéleménye nem fog új Elzász-Lotaringiát megtűrni sem Csehszlovákiában, sem másutt. Azok a barátok, akiknek nemzeti jövőjét teljes sötétség fedi, az Ön számára a veszedelem órájában nem fognak segítséget jelenteni, de azt hiszem, hogy Magyarország az ő mostani, igen hatalmas barátaival az Ön országának jövője számára a legjobb biztosítékot jelentené."
 
Bene¹ úgy gondolta, hogy a legjobb politika nem az, amit Rothermere sugalmaz, hanem amit eddig is követett. A maga részéről tehát lezárta az ügyet. Elég erősnek érezte országát ahhoz, hogy a Londonból váratlan támogatást kapott magyar nyomásnak ellenálljon, annál is inkább, mert a magyar kormány feltűnően passzívnak mutatkozott.
 
Ha azt feltételezzük – joggal –, hogy a kampány megindításában a magyar kormánynak igen csekély szerepe volt, a csehszlovák kormányt sem vádolhatjuk, hogy az állt volna a kibontakozó Rothermere-ellenes akciók mögött. Nem is volt erre szükség, a csehek és szlovákok nagy többsége magától is készséggel tiltakozott az ellen, hogy frissen alapított országukat megkisebbítsék. Rothermere elvbarátja, sir Robert Donald túloz, mikor a lord elleni megmozdulásokról ír, korfestő jellege mégis indokolttá teszi, hogy viszonylag hosszan idézzük:
 
"Az első dolog, amin a csehek csodálkoztak, hogy lord Rothermere egyáltalán miért avatkozik az ő dolgaikba. A trianoni szerződés nekik tökéletesen megfelelt: mi több, már kilenc éves. Nagyon jól kijöttek a magyarokkal, különböző eszközökkel oda téve őket, ahová valók: cseh uraik alárendeltségébe. Miért akarja lord Rothermere megzavarni a fennálló rendet? Akciója azért is zavarba hozta őket, mert a vezető cseh politikusok emlékeztek rá, hogy a Harmsworth sajtó az elsők között követelte Angliában a központi hatalmak – köztük Magyarország – kíméletlen megbüntetését, ugyanakkor támogatást nyújtottak a csehszlovák köztársaság megszületéséhez, eszközt adva az ország alapító atyái kezébe, hogy kifejthessék propagandájukat. (Emlékeztetnünk kell, hogy a cseh köztársaságot nem karddal, hanem tollal hozták létre.)
 
Az első magyarázat, amely a soviniszták eszébe jutott, az volt, hogy lord Rothermere-t megvették a magyarok – a cseh politikusok számára természetes következtetés: néhány pártvezetőjük politikai moráljával ez jól megfér. A jobban informált vezetők, akik tudtak valamit az angol körülményekről, és talán hallottak valamit lord Rothermere vagyonáról és függetlenségéről, nem voltak teljesen megelégedve ezzel a mocskos következtetéssel. Ekkor fölfedezték, hogy lord Rothermere zsidó. Az egyik kormánypárt egyik vezetője kassai beszédében nyiltan kimondta ezt.
 
Az a helyzet ugyanis, hogy Csehszlovákiában a legtehetősebb és legrátermettebb zsidók a magyarokkal rokonszenveznek. Elhangzott, hogy a »Rothermere« a »Róth Móric« torzulása, amely természetesen Vörös Mózest jelent. Ez az asszociáció kissé messzire ment, ezért egy valószínűbb eredetet találtak számára: neve a Roth Meer – Vörös Tenger – torzulása. Nyilvánvaló eszerint, hogy Lord Rothermere ősei együtt keltek át Mózessel a Vörös Tengeren. Ha a cseheknek sikerül Lord Rothermere családfáját visszavezetniük az Egyiptomból való menekülésig, kétségtelenül a világ legrégibb ismert családjának tekintheti a sajátját. Egy dolog biztos: ha a csehek hallják a nevet, vöröset látnak. A Rothermere-ellenes kampány vezetőinek nem tűnt fel, hogy családneve is van (ti. Harmsworth – B. G.).
 
Egy másik magyarázat úgy szól, hogy lord Rothermere nagybirtokos, és a magyar nagybirtokosok segítségére sietett. Ilyen és hasonló groteszk állítások jelentek meg a csehbarát sajtóban és egy röplapon, amelyet Szlovákia-szerte osztogattak látogatásom idején. A címe ez volt: »Angol lordok és magyar mágnások új offenzívája a magyar nép ellen. Lord Rothermere kampányának igazi célja a latifundiumok megvédése.« Ez a röplap magyarul van. (A csehek időnként használják a magyar nyelvet, hogy megtévesszék a magyarokat. Egy magyar napilapot is fenntartanak propaganda célból.) A röplap szerzője egy volt magyar kommunista újságíró. A külső borítón egy rongyos hivatásos koldus képe látható – Ruténia városaiban találhatók ilyenek – annak illusztrálására, milyen sors vár a népre, ha lord Rothermere megvédi a latifundiumokat.
 
A »Rothermere« név nyilvános említése jeladás a rendőrség beavatkozására. Ha megjelenik a sajtóban, a cenzor azonnal kitörli, vagy a lapszámot elkobozzák. Számos tüntetést szerveztek, mint a nép Rothermere-vel szembeni érzéseinek »spontán« megnyilvánulását. Szlovákia népét nem édekelte, kivéve a hivatalnokokat, akik a bőrüket mentették, vagy ingyen autón vitték őket."
 
Ami a felvidéki magyar lapot illeti, valóban kételkedhetünk az olyan mondatok őszinteségében, mint a következő: "A csehszlovákiai magyar kisebbség politikai jogai sokkal nagyobbak és kiterjedtebbek, mint a Magyarországon élő magyar polgárok jogai."x A szlovákok és a csehek azonban felsőbb ráhatás nélkül is, őszintén vallották, amit a csehekkel különben sokszor ütközésbe kerülő, autonomista Hlinka páter: egy talpalatnyi földet sem engedünk.
 
A prágai kormánynak tehát nem kellett erőfeszítéseket tennie, hogy a lakosságban Rothermere-ellenes hangulat keletkezzék. Erre a közhangulatra, valamint a diplomáciai jelentésekre támaszkodva aztán Bene¹ bátran semmibe vehette az brit sajtómágnás leveleit.
 
Rothermere azonban a legkevésbé sem törődött bele abba, hogy a csehszlovák kormány figyelmen kívül hagyja intelmeit. Úgy döntött, hogy beveti legerősebb fegyverét, a nyilvánosságot. "Az idő előrehaladtával sokkal világosabban láttam, mint a magyar kérdés első végiggondolásakor, hogy milyen veszélyes folyamatosan elnyomás alatt tartani ezt a (szlovákiai magyar - B. G.) forrongó nemzeti ingerültséget és felháborodást. (…) Ez a megfontolás vezetett arra, hogy tovább folytassam fellépésemet Magyarország jogos követeléseinek támogatására.
 
Elhatároztam, hogy a Daily Mailben újabb cikket közlök »Európa puskaporos hordója« címmel. Az írás 1927 augusztus 30-án jelent meg. Ezúttal azonban lényegesen szélesebb közönséghez szóltam, mint a brit közvélemény. Az első közleményem által Magyarországon keltett kavargás szerte a világon figyelmet keltett. Amint az »Európa puskaporos hordója« közelgő publikálásának híre megjelent, a cikkből előzetes példányokat kértek Franciaország, Németország és Olaszország vezető lapjai, természetesen az egész magyar sajtóval együtt. Még az Egyesült Államokban is, amely pedig abban az időben sokkal kevésbé volt érdekelt az európai ügyekben, mint amilyenné azóta vált, több mint ötven vezető lapban közölték újra a cikkemet."
 
A visszhang kétségkívül nagy volt, de ettől a határ még egy centimétert sem változott. A nyilvánosság szerepével és befolyásával természetesen Rothermere is tisztában volt, hiszen mint írta: "a propaganda fontos a megfelelő légkör megteremtéséhez, de önmagában csekély hatással bír."xiii
 
A teljes képhez azért álljon itt a cikk.
 

Európa puskaporos hordója

 

Súlyos igazságtalanságok, amelyek háborút okozhatnak 

A háború alatt az volt a szövetségesek legfőbb törekvése, hogy ha eljön a béke, az tartós legyen. Bármi volt is várható a győzelemtől, a szövetséges országok népei biztosak akartak lenni abban, hogy ne legyen többé olyan Elzász-Lotaringia, amely a háborús vágyakat elevenen tartja.
 
Ez volt a békekonferencia deklarált célja, amikor 1919-ben összeült Párizsban, hogy a népek önrendelkezése alapján újra formálja Európa térképét. De ahogy a munka haladt előre, ez az elv mindjobban eltűnt. Az eredmény az lett, hogy Közép-Európa ma telve van az új összeütközések gyújtóanyagával. Ennek fő oka a magyar nép felosztása a szomszédai között a trianoni béke alapján, amelyet 1920 júniusában rákényszerítettek Magyarországra. Ez a szerződés a magyar lakossággal összefüggő zárt tömbben élő 600 ezer magyart juttatott Romániába (abból az 1 millió 750 ezerből, melynek többi része a románokkal földrajzilag keverten él), 1 milliót Csehszlovákiába és 400 ezret Jugoszláviába. 
 

Sötét üzelmek

 

A Németországgal kötött békeszerződés során az önrendelkezési elvet olyan körültekintően alkalmazták, hogy Schleswig tartományban még népszavazást is tartottak annak a határnak a felülvizsgálatára, amelyet a poroszok 1864-ben kényszerítettek a dánokra. De a versaillesi szerződés (a német békeszerződés – B. G.) aláírása után a vezető szövetséges államférfiak felhagytak ilyen irányú erőfeszítéseikkel. A legfőbb ellenséggel való szerződés munkája kimerítette őket, személyes részvételük a továbbiakban erőtlenné vált. Saját országuk sürgető ügyei követelték a figyelmüket. A Németország kisebb szövetségeseivel megkötendő béke megfogalmazása másodlagos ügynek tűnt a számukra, amelyet nyugodtan delegációjuk alárendelt tagjaira bízhattak.

 
Hasonló okból a világnak a béketárgyalások iránti érdeklődése is elpárolgott, és a nyilvánosság reflektorfénye, amely addig a konferenciát kísérte, elhalványult. Valójában a tartós európai béke megteremtésében csak a munka felét végezték el. De az elmaradt munka jelentőségét elfedték az elért eredmények, és a még hátralévő szerződések megfogalmazására már zárt ajtók mögött, általános közömbösség közepette, több hónappal később Párizs különböző elővárosaiban került sor.
 
Ez a figyelemre nem méltatott eljárás nagyon megfelelt azon kis nemzetek intrikáinak, amelyek a szövetségesekhez csatlakoztak, és amelyek tekintélyes hasznot akartak húzni az ilyen sötét módon kialakított megállapodásokból.
 
Ezeknek az éhes nemzetiségeknek a képviselői azonnal nagy számban érkeztek Párizsba, ahol a szövetséges nemzetek néhány doktrinér publicistája segítségével minden követ megmozgattak azért, hogy a saját kis államukra vonatkozó békeszerződés a lehető legjobban megfeleljen közösségi és személyes érdekeiknek. Így történt, hogy súlyos visszaélések, amelyek az előre látható háború magvait tartalmazták, belekerültek a közép-európai békeszerződésekbe. 
 

Figyelmen kívül hagyott alapelvek

 

Ezeket a visszaéléseket az önrendelkezési jog nevében követték el. Ha ezt az elvet következetesen figyelembe vették volna, panaszra semmi ok nem lenne. De Csehszlovákia létrehozása mesterségesen történt, figyelmen kívül hagyva azt a nemzetiségi elvet, amelyet elvileg szolgálni akartak. Sohasem létezett korábban csehszlovák állam vagy nép, habár a középkorban létezett egy cseh királyság, amelynek függetlensége azonban 1620-ban véget ért, és amelynek utolsó királynője egy brit hercegnő, I. Jakab lánya, Erzsébet volt. Ennek az államnak a határai azonban semmiféle hasonlóságot nem mutatnak a háború után kreált Csehszlovákiáéval. 

A csehek és a szlovákok uniója csupán annak a háború idején, az USA-beli Pittsburgban rendezett találkozónak lett az eredménye, amely találkozón a szlovákok annak az ígéretnek a fejében, hogy a jövőbeli Csehszlovákiában autonómiát kapnak, támogatni vállalták a csehek igényeit a várható békekonferencián. Ennek a megállapodásnak a feltételeit azonban, hasonlóan az utóbb létrejött trianoni szerződéshez, a cseh kormány nem tartotta be, aminek következtében keserű kölcsönös vádaskodások napirenden vannak az új köztársaság két vezető nemzete között.
 
Hogy ennek a hibrid államnak területet alkossanak, a párizsi békedelegátusok arra kényszerültek, hogy meghirdetett alapelveikkel szöges ellentétben álló fortélyokhoz folyamodjanak. Nem csupán 3 millió osztrák-németet kebeleztek be ebbe az államba, de déli határait is úgy kiterjesztették, hogy 1 millió, a csehekétől teljesen eltérő nyelvű és etnikumú magyar zárt tömbjét is bekebelezhessék. Ezek az emberek és a magyar delegáció hevesen tiltakozott a döntés ellen a békekonferencián, de hiába. Mindennek jogtalanságát a szövetségesek elismerték egy Millerand francia miniszterelnök által aláírt kísérőlevél formájában, amely azt az ígéretet tartalmazta, hogy a megállapított határok szükség esetén módosíthatók.
 

Visszaélés a jószerencsével

 

Amint a csehek ellenőrzésük alá kapták a nekik juttatott magyarok lakosságot, azonnal megkezdték olyan mértékű elnyomásukat, amely mellett Elzász-Lotaringia egykori németesítése is elhalványul. A cseh kormány a magyar kisebbséggel szemben olyan azt a politikát alakította ki, hogy megfosztassanak tulajdonuktól, és ez mind a mai napig folytatódik. Az elvett javakért fizetett kártérítés olyan jelentéktelen, hogy ez nyugodtan elkobzásnak tekinthető. A tulajdontól való megfosztásról soha nem tettek közzé pénzügyi elszámolást, és nem jártak eredménnyel a cseh kormánynak címzett tiltakozások sem. Ha csak a fele igaz azoknak a földbirtokokkal kapcsolatos történeteknek, amelyeket hallani, a cseh kormány felelős azért, mert tűri a legszörnyűbb csalásokat, melyek Európa közéletében valaha is előfordultak. 

Semmiféle következménnyel nem jártak nem kaptak annak a tizenkét magyar képviselőnek a javaslatai, akiket a fenyegetések ellenére a cseh parlamentbe választottak, és a jogtalanságok Európában sehol másutt sem részesültek figyelemben. Csak most, hogy a nagyhatalmak saját problémái némileg könnyebbekké váltak, kezdik megérteni, hogy Csehszlovákia és Románia visszaél a trianoni szerződéssel. Kapzsiságával és elnyomásával ez a két ország két új Elzász-Lotaringiát hozott létre, amelyek nem mások, mint gennyes sebek Európa szívében.
 
Ez a magatartás különösen Csehszlovákia esetében visszataszító, hiszen ez az ország a szerencse fia. Egy maroknyi, a szövetségesekhez átálló cseh "légionáriust" leszámítva a csehek az utolsó óráig Ausztria oldalán harcoltak. A szerencse különös kedvezése volt, hogy Csehszlovákiának a végén a diadalmas győző szerepe jutott, miközben Magyarország védtelen áldozattá vált.
 
Csehszlovákia függetlenségét valójában Nagy-Britanniának, Franciaországnak, Olaszországnak és az Egyesült államoknak köszönheti, és ha saját érdekeit akarja érvényesíteni, vigyáznia kell, hogy el ne veszítse a nagyhatalmak népeinek jóakaratát.
 
A háború utáni köztársaság helyzete minden tekintetben bizonytalan. A belső ügyeket illetően a különféle nemzetiségek – csehek, szlovákok, németek, magyarok, morvák, lengyelek és rutének – között olyan mélyek az ellentétek, hogy az ország gyors széthullása reális lehetőség. Ily módon ez az állam Európa puskaporos hordója. A közkézen forgó beszámolókból az világlik ki, hogy Csehszlovákiában bármelyik pillanatban bármi lehetséges. Egy váratlan felkelés mint független államot letörölheti Európa térképéről. Egy dolog biztos: Csehszlovákia nem folytathatja állampolgárai elnyomásának politikáját, akár magyarok, akár osztrák-németek, akár más nemzetiség tagjai. Ha folytatja, szembekerül a világ közvéleményével, és ez olyan kockázat, amelyet egyetlen modern állam sem vállalhat.
 
Csehszlovákia kormányának hamarosan fontos döntést kell hoznia: továbbra is folytatni akarja a trianoni szerződés megsértését, vagy pedig követi a józan ész szavát, és így fordul Magyarországhoz: »nem akarunk akarata ellenére határainkon belül tartani zárt tömbben élő magyar népességet, és egyetértünk egy a határok revíziójára vonatkozó népszavazással«?
 
Ha egy ilyen javaslat megszületik, javasolni fogom, hogy Magyarország térítse meg mindazokat a költségeket, amelyeket Csehszlovákia a trianoni szerződés aláírása óta a kérdéses területekre fordított, és térítse meg a cseh köztisztviselők állásának elvesztése miatti kiesést, de ugyanígy kártérítés illesse meg azokat a magyarokat, akiknek tulajdonát jogtalanul elvették.
 

Kockázatok, melyeket a csehek okoznak

 

A független Csehszlovákia ideáját a nyugati nemzetek először a Daily Mailból és társlapjaiból ismerték meg, és én nagyon is kételkedem abban, hogy ezen nyilvánosság nélkül Csehszlovákia, ahogy ma ismerjük, egyáltalán létezne. 

Masaryk úr, Csehszlovákia elnöke a háború alatt ezen lapok nagyrabecsült publicistája volt. Meg vagyok győződve róla, hogy Masaryk elnök maga nincs megelégedve országa magyar kisebbségének helyzetével, hiszen a Fortnightly Review ehavi számában olvasható, miszerint legújabb, »Új Európa« című tanulmányában előre vetíti Csehszlovákia jelen határainak revízióját. Legjobb szó szerint idéznem. Ezt írja:
 
»A háború viharai után megállapított nemzeti határok némely esetekben bizonyára átmenetinek tekintendők. Mihelyt a népek lenyugszanak és elfogadják az önrendelkezés elvét, a nemzetiségi határok kiigazítása és a kisebbségek ügye izgalom nélkül rendeződik majd, az összes idevonatkozó kérdés komoly mérlegelésével.«
 
Azok között voltam, akik örömmel fogadták a független Csehszlovákia felállítását, és sajnálnám, ha azt kellene látnom, hogy ez az ország rácáfol a szövetséges hatalmak bizalmára. Mint minden gondolkodó ember, jól látom, hogy folyamatos veszélyt jelent Európa békéjére, ha Csehszlovákia továbbra is politikai puskaporos hordó marad. Két évvel ezelőtt már terveztem, hogy ráirányítom a figyelmet a jelenlegi helyzet veszélyeire, de aztán úgy döntöttem, hogy várok, amíg a trianoni szerződés hét teljes évig kifejti hatását, így ha bármilyen korrekció szükségessé válik, arra nyugodt körülmények között kerülhet sor.
 
Remélem, hogy Csehszlovákia megérti, mennyire az ő érdekeiben áll mindaz, amit javasoltam. Fejlődése nagymértékben külföldi pénzügyi segítségtől függ. Bármelyik nemzetközi bankár el tudja mondani a cseheknek, belső és külső politikai helyzetük mennyire rontja a helyzetüket a világ pénzpiacán. Olyan emberként, akinek vannak fogalmai a befektetésekről, a jól informált közönség számára nem tudok elképzelni kevésbé vonzó befektetést, mint a csehszlovák és román állampapírok. Mindkét országnak olyan kockázatos a helyzete, hogy csak a spekuláns tőke mutathat érdeklődést, nagyobb kamat mellett, mint amit most fizetnek.
 
Londoni és New York-i bankházaknak, amelyek az ilyen állampapírokat forgatják, kétségkívül fel kell hívniuk ügyfeleik figyelmét arra, milyen kockázatos a befektetés egy olyan országban, amely megpróbál magába olvasztani erős, etnikailag, nyelvében és gyakran vallásában is eltérő kisebbségeket. Előre látom, hogy a nem is távoli jövőben, ha az említett államok egyike sem tesz lépéseket azon belső és külső veszélyek csökkentésére, melyekért szinte teljesen ők a felelősek, állampapírjaik nem érnek majd többet, mint manapság az orosz értékpapírok. 
 

Korrekt eljárást Magyarországnak

 

Amit a magyaroknak kérek, az nem egyéb, mint az elemi igazság. A háború előtti határokhoz való visszatérés gondolata szóba sem jöhet. Magyarországnak meg kell fizetnie a vereség árát. De ez nem ok arra, hogy olyan igazságtalanságokat kényszerítsenek rá, amelyek megszüntetése a háború egyik célja volt. Magyarországnak teljesen jogos és ésszerű igénye, hogy visszaszerezze a túlnyomóan magyarok lakta területeket, amelyek a trianoni szerződés következtében kerültek határai túloldalára, és amelyeket elválasztanak tőlük minden eszközzel, amelyet csak rosszindulatú szomszédai kitalálni képesek. 

A dolgoknak ez az állása szégyen a régi és kiváló népre, amelynek nagyszerű történelme több mint ezer évre tekint vissza. Ez a helyzet merőben rossz és nem maradhat így. Eljött az ideje békésen és hatékonyan rendezni a dolgot. Ha továbbra is zárva tartjuk a szemünket ezen szörnyűség előtt, az elevenen tartja a gyűlölség és ellenségeskedés szellemét Közép-Európában, amelynek pusztító háború lehet az eredménye.
 
Annyira vakok vagyunk, hogy hagyjuk egy újabb szörnyű konfliktus elemeit ellenőrizetlenül felhalmozódni? Britanniának, Franciaországnak és Olaszországnak, amelyek mint a Népszövetség tagjai elsősorban felelősek a jelen helyzetért, az a feladata, hogy lépéseket tegyenek abba az irányba, hogy Magyarország megkapja, amit megérdemel. Nagylelkűségük nem fog csalódást okozni. Olyan néppel lesz dolguk, amely habár kicsi, de karakterét és tradícióit tekintve nincs különb nála. Megismétlem, hogy Magyarország Britannia, Franciaország és Olaszország természetes szövetségese Közép-Európában. Még a háború alatt is természetes jóakaratát mutatta Britannia és az Egyesült Államok irányába, amikor nem volt hajlandó internálni a brit és Egyesült Államok-beli állampolgárokat, és megengedte nekik, hogy szabadon folytassák szokásos elfoglaltságukat. Magyarország alig volt több, mint »technikai« ellensége ennek a két országnak, és lojális és megbízható barátja lesz bármely nemzetnek, amely az ínség és vész idején segítő kezét nyújtja felé.
 
A fenti cikk az Észak-Amerikai Újság Szövetség révén a mai napon eljut az USA és Kanada 70 vezető napilapjához.
 
Nehéz ettől az írástól eltagadni azt, hogy alapvetően igaza van. A cikkben, amelyhez Rothermere most már egy javított magyar revíziós térképet is csatolt (a délvidéki magyarokat oda helyezve, ahol valóban éltek, és feltüntetve a székelységet is), tulajdonképpen minden állítás megállja a helyét. Az igaz, hogy a reálpolitikához nem sok köze van – de azt kell mondanunk: annál rosszabb a reálpolitikára nézve. Churchill híres mondását (a háború túl bonyolult dolog ahhoz, semhogy katonákra lehetne bízni), olykor a világpolitikára is nyugodtan alkalmazhatnánk: az is túl bonyolult ahhoz, semhogy hivatásos diplomatákra lehetne hagyni. Mikor ezt a cikkét írta, Rothermere még nem sejtette, hogy – egyelőre – senki sem fogadja meg a tanácsait, hogy saját kormányában inkább fölényes mosolyt vált ki a "dilettáns" kezdeményezés, mint komoly megfontolást. Pedig neki volt igaza.
Kemény kötésben, 262 oldal