A díszmagyar

A szerző, aki a Magyar Nemzeti Múzeum textiltárának vezetője, tudományos igénnyel, de népszerű stílusban, rendkívül gazdag képanyaggal kísérve dolgozta fel a magyar díszviselet történetét.

A kötet szakszótárral, bőséges irodalomjegyzékkel és korabeli szabásmintákkal segíti a további tájékozódást.

Bevezető

 
"A magyar öltözet Vulcanust Adonissá változtatja", vélte az 1867. évi koronázás egyik előkelő résztvevője, De Jonghe belga követ felesége. A díszöltözetről alkotott hízelgő megállapítását a következőkkel folytatja: "Mikor e pompás urakat hétköznapi ruhájukban láttam, csizmásan, valamiféle begombolt gérokkban, csúnyácska nyakravalóval, ingben ritkán, meglehetősen piszkosnak látszottak… Mindenben és mindenütt megmaradt valami a barbárságból."1 Véleményével nem volt egyedül. A díszmagyar, különösen a férfiak számára készült öltözet sok esetben ellentétes érzelmeket váltott ki a kortársakból, még inkább a kései utódokból. Az atilla már születése pillanatától kezdve felkeltette az osztrák rendőrminiszter besúgóhálózatának figyelmét, és további terjedéséről is hírt adtak. Bár a pompás állami ünnepek résztvevői többnyire csodálattal teli büszkeséggel szóltak erről az "ősi öltözetről", akadnak szép számmal kritikai megjegyzések is, a huszadik század tollforgatóinak többsége pedig nevetséges jelmezt látott csupán benne.

 

 

Ez is oka talán, hogy erről a témáról tudományos igényű tanulmánnyal alig találkozunk. Nagy Géza régész A magyar viseletek története címmel 1900-ban megjelent összefoglaló díszalbumában az 1850-es évekig tárgyalja a magyar viselet történetét, így a díszruha virágkora, túlnőve ezen az időhatáron, a műből értelemszerűen kimaradt.2 
 
Höllrigl József történész, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárának őre volt az első, aki összegyűjtötte az öltözeteket, kiegészítőket, és belőlük 1938-ban nagyszabású viselet-kiállítást rendezett. Hatszázkilencven műtárgyat, köztük ruhákat, portrékat, metszeteket gyűjtöttek be erre az alkalomra a köz-, magán- és egyházi gyűjteményekből, vidéki városi múzeumokból, a herceg Batthyány, Esterházy, gróf Bánffy és Almássy kincstárakból. A rendező a 16. századtól kezdve az 1870-es évekig az öltözködéskultúra ránk maradt emlékeit kronológiai sorrendbe állította. Az öltözetek között szerepeltek díszruhák is, a bemutatott divatlapokon a koronázási viseletek külön csoportját láthatták a nézők.
 
Ennek ellenére kiállítás katalógusának rövid előszavában a díszruháknak egyetlen mondatot szentelt a szerző. Úgy vélte, hogy a magyar szabású ruha "utolsó nagy tündöklését" 1830-ban, V. Ferdinánd koronázásán érte el, majd néhány évtizedig köznapi viseletté vált, ezt követően pedig csak az ünnepségeken szerepelt, "néha a régi minták egészen félreértett, mondhatni torz alakjaiban."3 Höllrigl két évvel később Régi magyar ruhák címmel újabb kiadványban tárta az olvasók elé a kiállításon korábban bemutatott, magántulajdonban lévő öltözeteket és a történelmi személyekhez kötődő ruhadarabokat. E munkában kitér a díszmagyar történetére is, és megváltoztatva néhány évvel korábbi véleményét, V. Ferdinánd magyar király pozsonyi koronázásához a díszruha kialakulását köti. Úgy véli, az erre az alkalomra készült ruhatípus az 1860-as évek után a mindennapi élettől elszakadva az ünnepségek díszöltözetévé vált, de mintaképül szolgált a 19. század végéig, sőt a 20. század harmincas éveiig is. Szerinte az együttes "fő jellemzője a tarkaság, ami a régi egyszínű ruházattal szemben a nagy felvonulásoknál a félreértett színpompát adta, mely tömegben inkább zavaros, mintsem harmonikusan és előkelően művészi hatást nyújt."4
 
Egyes díszruhákat számos történeti, művelődéstörténeti kiállításon megcsodálhattak a látogatók, de átfogó történeti tárlat ezt követően nem Magyarországon készült. A magyar viselet történetének feldolgozásához mégis hozzájárult az 1979-ben a Magyar Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum gyűjteményének válogatott anyagából Manchesterben nyílt kiállítás és annak katalógusa, amely a kiállított tárgyak mindegyikét közli.5 A következő időszakban az Iparművészeti Múzeum a stílustörténeti kiállítások sorában néhány ruhadarabot mutatott be saját a gyűjteményéből.6 1994-ben ugyanitt a magyar hagyományok továbbélését vizsgálta egy kiállítás, amelyen a viseletgyűjtemény 29 ruhája volt látható.7
 
Magának a díszruhának a történetével, keletkezésével, részeivel mindeddig jószerével egyetlen tanulmány foglalkozik. Az öltözet keletkezését és elnevezését illetően sommásan fogalmazza meg véleményét: "A díszmagyar a reformkor szülötte, akárcsak a neve, ami tulajdonképpen pontatlan és fellengzős, hiszen nem a magyar a díszes, hanem a ruhája."8 Ahhoz, hogy érdemben foglalkozhassunk a díszmagyar öltözet történetével, formai sajátosságairól, azok keletkezéséről és változásáról is képet alkothassunk magunknak, elsősorban a fennmaradt ruhadarabokat érdemes tüzetesen, minden apró részletre kiterjedően megvizsgálni.
 
Erre a Magyar Nemzeti Múzeum Textiltárának gazdag műtárgyállománya kiválóan alkalmas, hiszen csekély számú női díszruha mellett itt található a korunkra maradt férfi díszöltözetek színe-java: több tucatnyi teljes vagy közel teljes együttes, és a gyűjteménybe különálló darabként mente, dolmány, nadrág, öv, csizma, tollforgó vagy nyakkendő is bekerült. A legkorábbi öltözet az 1830-as évekből származik, de két évtizeddel korábbi, az ötvösmester jegye alapján pontosan datálható kiegészítő, öv és ruhakapocs is a Textiltár tulajdona. Jelen kötetünk ezért elsősorban erre az anyagra támaszkodik. Az Iparművészeti Múzeum gazdag kollekciójából azokat a típusokat mutatjuk be csupán, amelyeknek a Nemzeti Múzeum Textiltára híjával van. Az utódok két évtizeddel a második világháború után kezdték eladogatni ezeket az öltözeteket, és számukra méltó helyet keresve kerültek azok a múzeumi gyűjteményekbe.
 
A fent maradt ruhadarabok – mint említettük – többségükben férfi díszmagyarok. Eredetileg is többet készítettek belőlük, hiszen a férfiak voltak a gazdasági, politikai és szellemi élet vezetői, akiknek illő megjelenéséhez a díszruha kötelezően hozzátartozott. Éppen ezért kézenfekvőnek látszik, hogy eltérjünk az udvariasság szabályától, és a továbbiakban fejezetről fejezetre a férfiak öltözetéről beszéljünk először, kivéve az esküvőket és bálokat, ahol a hangsúly inkább a női viseletre kerül. Annak, hogy férfiruhából több maradt fenn, az is oka, hogy a női díszruhák inkább áldozatául estek a gyorsan változó divatnak. Ennek ellenére a Nemzeti Múzeum nőiruha-gyűjteménye is igen jelentős, és a teljes díszruhákon kívül különálló ruhaderekak, fátylak és szoknyák is bekerültek a Textilgyűjteménybe.
 
Az immár műtárgyakká lett egykori díszruhák beszédesek, nem csak a szabás- és díszítésmód árulja el korukat, jellegüket, de cégjelzéseik segítségével készítésüktől kezdve gyakran a továbbélésüket, esetleges javításukat, pótlásukat is módunkban áll követni. 
A festményekről, fényképekről megismerhetők egykori tulajdonosainak arcvonásai és a ruhaviselés módja is. Már a korábbi századok forrásaiból ismert, hogy drága díszöltözetüket a férfiak és nők több alkalommal is felöltötték. A fényképekről az is kiderül, milyen változtatásokkal, újabb és újabb kiegészítőkkel hordta ugyanazt a ruhadarabot a nagy ünnepeken akár ugyanaz a személy, akár sok esetben már a következő generáció tagja.
 
Kötetünk a magyar díszruha történetét három nagy egységben ismerteti. Az első időrendben tekinti át a teljes díszöltözet alakulását a 16. századtól kezdve, amikortól a korabeli viselet első jó leírásai fennmaradtak. A 17. századtól kezdve képi források, portrék, metszetek és szabásminták is rendelkezésünkre állnak, és a 18. századtól már az eredeti öltözetek is sokasodnak.
 
A tárgyak és a források vizsgálata nyomán megtudható az is, milyen alkalomra és kinek készült egy-egy öltözet. Mivel az alkalom mindig befolyásolta az öltözetek formáját, textíliáját, színét, egyúttal szimbolizálta viselője rangját, a társadalomban elfoglalt helyét, sok esetben politikai nézeteit is, célszerűnek mutatkozott ezen szempontok figyelembe vétele. A második rész tehát azt beszéli el, miként vált a díszöltözet a reprezentáció, vagy más esetben az ellenállás jelképévé.
 
A harmadik nagy egység közelebb lép a ruhadarabokhoz, egyenként veszi sorra őket, szerkezetüket, díszítésüket, azok sajátosságait és változásait követheti a 16. századtól a 20. század derekáig. A 19. századtól, a díszmagyar fénykorától kezdve számos olyan szabómester neve is fennmaradt, aki ezeket a nagy munkaigényű, olykor a szó szoros értelmében remekbe szabott ruhadarabokat készítette. A mesterek közül néhányról már megemlékezett a szakirodalom, többségük azonban már-már feledésbe ment, hiszen működésüket csupán a ruhába belevarrott cégjelzésük nyomán ismerjük. Kötetünk most ezt a mulasztást is igyekszik pótolni, az öltözetek készítőinek eddigi legbővebb névsorát adva közre. Tevékenységük időhatárait az ipartörténeti lajstromok és törzskönyvek adatai segítségével több esetben pontosíthattuk.