Nyékhegyi József: A Diaz-féle fegyverszüneti szerződés

A szerző, mint a tárgyaló küldöttség egyetlen magyar tagja, a szemtanú hitelességével írja meg az első világháborút a Monarchia részéről lezáró padovai békekötés történetét.
 

Előszó

 
Közóhajnak teszek eleget, amikor mint a páduai fegyverszüneti bizottságnak egyedüli magyar tagja e fegyverszünet leírását a hiteles okmányok magyar fordításával együtt a nyilvánosságnak adom át.
 
Ez a fegyverszünet, mely Diaz-féle fegyverszünet néven ismeretes, volt befejező aktusa a háborúnak, s ez vetett véget az ellenségeskedésnek Ausztria-Magyarország valamennyi2 frontrészén.
 
Hogy e – különösen Magyarországra oly kedvező – fegyverszünetnek 1918. nov. 3-án való végleges megkötése, s a kölcsönös ellenségeskedés beszüntetése után miért kellett Károlyi Mihály grófnak 12 nappal később – azaz nov. 15-én – a belgrádi szégyenletes katonai egyezményt kérnie és elfogadnia, ezt a rejtélyt mindmostanáig megfejteni nem tudtam sem én, sem más. De a nemzet szempontjából különösen fontosnak tartom, hogy jelen leírásom alapján a nagy közvélemény is meggyőződést szerezzen arról, hogy Károlyiéknak e pontos és hiteles adatok közlése után lehetetlen lesz balvégzetű eljárásukat igazolni. Hogy mely indító okok késztették őket erre a hazánkra nézve oly végzetessé válott belgrádi kirándulásra, amely országunk feldarabolásának, nemzetünk katasztrofális tönkretételének s a reánk oly súllyal nehezedő szomorú jelennek teljes mértékű kiindulópontjául tekinthető, azt most csak a Mindenható tudja, s majdan talán az oknyomozó történelem fogja megállapítani.
 
A nemzetnek joga van hozzá, hogy megismerje szereplését; követelnie kell, hogy napfényre derüljön a rejtélyes homály, amely a tényállást most még sűrű ködként takarja; s a legkíméletlenebb megtorlással kell lesújtania az ország e bűnös kufárjaira, akiknek mindmostanáig tapasztalható általános negligációjával nem lehet megelégednünk. Fel kell tárnunk a való helyzetet! Tartozunk ezzel a történelemnek, és tartozunk az utókornak, amely teljes joggal fogja nemzedékünket az ezeréves ország ily gyászos tönkretételével vádolni, s így ki kell mutatnunk, pellengérre kell állítanunk mindazokat, akik a hatalom birtokában jóhiszeműségünket kihasználva, zengzetes hazafiságot hangoztatva elámítottak, s országunkat oly mélységes sűlyedésbe rántották.
 
A nemzetnek kötelessége, hogy irgalmatlanul eltiporja a haza ellen oly súlyosan vétett gonosztevőket, s íly módon egy örökös mementót alkosson, mely utódainkat teljes mértékben biztosítsa íly nemzetbontó elemeknek a jövőben való uralomra jutása s hazaáruló gaztettüknek valaha is lehetővé váló megismétlése ellen. 
 
Különös súlyt helyeznék arra, hogy leírásom mennél szélesebb körben terjedjen el. Mert Károlyiék alatt, akik e fegyverszünetnek határozatait – hogy bűnösségüket palástolhassák – természetesen elhallgatták, ez a fegyverszünet egyáltalán nem került szóba. Később a napilapok hébe-hóba foglalkoztak ugyan ennek töredékeivel, azonban az érdeklődés mint idejétmúlta eseménnyel szemben már-már elszunnyadt, pedig nemcsak kívánatos, de egyenesen szükséges, hogy a köztudat teljes részletességgel megismerje e fegyverszünetet, s így meggyőződést szerezzen arról, mennyire más fordulatot vehettek volna az események, s milyen más lenne ma helyzetünk, ha a páduai fegyverszünetben megállapított demarkációs vonalak mentén vártuk volna be az entente-nak a békekötésre szóló meghívását.
 
De súlyt helyezek leírásom terjesztésére már azért is, mivel enek ismerete bizonyára megváltoztatja mindazoknak nézetét, akik könnyűszerrel a fegyverszüneti bizottságnak ténykedését ferde megvilágításba helyezték, s azt oly szemrehányásokkal illették, amelyet az kötelességtudásától áthatva valóban a legcsekélyebb mértékben sem érdemelt meg.
 
Kemény kötésben, 96 oldal