Zrínyi Miklós - Ne bántsd a magyart – bibliofil kiadás

A kilencszáz példányban készült rendes kiadás mellett 99 kézzel számozott, egészbőr kötéses bibliofil példány is készült.

 

Részlet az először 1705-ben megjelent, Török áfium néven is ismert műből:
 
"Szántson, vessen, boronáljon, arasson és sok dolgot vigyen véghez a gazda ember, ha élni akar cselédestül. Nam Dii laboribus omnia vendunt. Azaz: mert az istenek mindent munka és fáradtság után adnak. Hát mennyivel inkább minékünk, kik veszedelemben vagyunk, az egész lelkünknek applicatióját, minden testünknek fáradságát fordítanunk kell a mi veszélyünknek elhárítására; mert egyébiránt kinek szántsunk, vessünk, arassunk, kinek neveljük édes magzatinkat, ha securitásunkra most gondot nem viselünk; majd a pogányé lesz a miénk, és csak öt esztendőt vagy kettőt sem ígérhetünk magunknak, ha nem provideálunk. De ismét itt nekem mondhatja valaki: jó volna a hadakozás, ha kívánt successust*, remélhetnénk magunknak: de azt sokszor próbáltuk magunkban, soha nem nyertünk véle, mindenkor markunkban szakadt.

 

 

Én arra így felelek: Míg a mi militaris disciplinánk in flore* volt, Corvinusok és más vitéz királyok alatt, nem igaz az, hogy markunkba szakadt soha is szándékunk. Tellyesek a históriák a mi magyar nemzetünknek dicsőségével. Teli a világ azoknak emlékezetekkel, és Európának egy szegelete sincs, aki az mi eleinkről becsülettel ne szólna. Soha muszurmány vér nagyobb folyásokkal nem folyt, mint a magyar kard által, soha ennek a pogány holdnak betöltését senki úgy nem késlette, mint mi magyarok. De meg kell vallanunk, néha nyögve és pironkodva, mert: Dedecori est fortuna prior, az ez előtti szerencsés voltunk gyalázatunkra vagyon. Olyan messze estünk mi mostani magyarok a régiektől, hogy ha előjőnének mostan más világról azok a mi vitéz eleink, sem mi őket, sem ők minket meg nem esmérnének. Mert nyelvünken, szólásunkon kívül mivel hasonlíthatjuk mi magunkat azokhoz? úgy hogy bizonyára mondhatnák nékünk: Vox quidem vox Jacob, manus autem Esau. A szó ugyan Jákobé, de a kezek Ésaué. 
 
Csúfsága lettünk a mi nemzetünknek és magunknak, ellenségünknek pedig, valaki valahonnan jön reánk, prédájává. De miért? A vitézségnek disciplinájának meg nem tartásáért, a részegségért és tunyaságért, az egymást gyűlölésért, és ezer ilyen vétkünkért. Én nem hízelkedhetem, édes nemzetem, tenéked, hogy hazugságommal dicsérjelek, mert a prófétaként: Popule meus, qui te beatum praedicant, ipsi te decipiunt. Azaz én népem, akik tégedet boldognak mondanak, azok csalnak meg tégedet. Hanem ím megmondom magadnak fogyatkozásaidat, olyan szívvel és szándékkal, hogy megismervén magad is, vesd ki ezt a mocskot eszedből, lelkedből, reformáld vétkeidet, öltözzél igazságba, övedzzél erősséggel, hívd segítségedre a Jehovát, resolváld* magad, avagy ajándékozd magad az Isten nevének, és magadnak oltalmára kössünk kardot a pogány ellen. Ha azért a magunk fogyatkozásit megismerjük elébb, könnyebben az orvosságot is feltalálhatjuk azután. Vizsgáljuk meg hát micsodás formájú hadakozások voltanak azok, kik nem succedáltak*, és mi formán estek. Ihon az igaz relatio*.
 
Mikor meghallottuk, hogy a török nagy készülettel fegyverkezik és készül reánk, mi is akkor, de későn tapodni kezdtünk, kaptunk kétfelé, hadat, seregeket kezdetünk gyűjteni. De micsodás seregeket, régi, látott-hallott vitézekből állott-é vajon ez a sereg? Bizonyára nem, hanem mentől rosszabb, hitetlenebb, tolvajabb volt országunkban, az gyűlt össze a mi dobolásunkra. Ismét, ki volt ennek hadnagya? Ugyancsak szintén azon ilyen, vagy aki jobban megelőzte a többit részegséggel, garázdasággal, kevélységgel, ki a maga vitézségének rudimentáit* vagy kassai kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy sopronyi kalmárokon, vagy más szabad városok vagy polgárok kárán végezte el; aki nem a jó hírért, névért, becsületért íratta be magát a hadakozásba, hanem hogy ezeket a fellyül megírt virtusokat jobban és szabadosabban űzhesse; aki hogy jobban valami bosszúját valamely falura vagy nemesemberre kitölthesse, kívánt hadi emberré, lenni, hogy ezzel a titulussal mind módot, mind mentséget találjon vétkeinek. Így azért nem sereg, nem hadakozási jó lélekkel származott igyekezet, hanem farsangolás, bordély és ha még mi rosszabb nevet tudnék találni ennyi megfeslett erkölcsnek. 
 
Régenten ama nagy Hannibálnak vitéz hadát Campania, egy oloszországi gyönyörűséges tartomány a maga gyönyörűségével megvesztegette, ellomhította és erőtlenítette. Nincs a mi magyarinknak szüksége Campániára; elébb hogysem a hadba mennénk, készen vagyunk, elvesztegetve, eltunyulva: Diis hominibusque invisi. Nem kell minekünk oly nagy ellenség, mint a török; egy canicula melege, egy februariusnak szele, egy éjszakának virrasztása, egy napnak koplalása megrontja a hadainkat és semmivé tészi. Ilyenek a mi hadaink! De mivel jobb valljon ennél a nemesség, mivel jobb az úri rend? Bizonyára mind egy bordában szőttek vagyunk, egy cseppnyire is egyik rend a másikat nem csúfolhatja. A mostani nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség, mivel nyerték a mi eleink a nemességet, s mivel tartatik meg is. Egy nemzet sem pattog úgy, s nem kevélykedik nemesség titulusával, mint a magyar; maga annak megbizonyítására, conservatiójára, látja Isten, semmit nem cselekszik. Fiaink haszontalanul élnek, vagy otthon atyjoknál anyjoknál, vagy ha ugyan derekasan látni, hallani akarnak (a mint ők mondják), egy magyar úr udvarába béállanak és szerződnek. Ott mit tanulnak? Innya; mit többet? Pompáskodni, egy mentét arannyal megprémeztetni, egy kantárt pillangókkal megcifráztatni, egy forgóval, egy varrott lódingga1 pipeskedni, paripát futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. 
 
Hej, mely különb vala amaz lacedemoniai asszony, mikor a fiát, mely immár felnevelkedett vala, felfegyverezvén jó módjával, egy paist ada néki ezen szóval: aut cum hoc, aut in hoc*: avagy ezt hozd haza tisztességesen, avagy ebben hozzanak becsülettel. Mi pedig nem így, hanem ha udvarba nem mégyen az ifjú, sem hadban, sem végekben, sem idegen országokban vitézlő mesterségeket tanulni, tehát vagy prókátorságot patvarián*, nem az igazságnak szeretetibü1 pedig, hanem másokat nyomorítani kívánván tanul, vagy papságra adja magát, Isten tudja micsoda indulatból. Az úrfiak szintén ilyek; az ital legnagyobb mesterség és katonaság, mentől aljasabb rosszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodnak, legnagyobb katonaságnak tartják; osztán ha a húsz esztendőt alig érnek is el, mindeniknek feleség kell. Ha tízen vagynak is egy famíliában, senki nem tanul jó tudományt, senki nem lészen zarándokká, hogy láthasson, hallhasson, tudhasson abból hazájának valamit szolgálni. Ezek kívánják osztán a generálisságot, és ugyan ezeknek kell adnunk, mivel más nincs jobb.
 
Oh egek! Oh Isten! mért hoztál ki minket Scitiábul, holott talám nem bomlottunk volna meg ennyire ebben a magyar Campaniában, avagy ha bomlottunk volna is, nem látott volna meg ennyi világ minket magunk rosszasága miatt veszni. De ha nincs haszon a panaszolkodásban és a haszontalan fohászkodásban, nyúljunk egy remediumhoz*, ha vagyon; s vagyon is pedig, ha akarunk. Mert noha a mi magunk népe amint mostan vagyon, s mint leábrázoltam, megromlott, mindazonáltal, ha kérded, kit kívánok s micsoda nemzetet akarok oltalmamra, azt mondom: a MAGYART kívánom. Miért? Azért, mert legalkalmatosabb, legerősebb, leggyorsabb, és ha akarja legvitézebb nemzetség. Kétszáz esztendeje lészen már, hogy a magyar törökkel harcol. Hányszor a török császárok személyek szerént sok százezer emberekkel jöttek országunkba? Csak egy szultán Szulimánnak is, ki legvitézebb császár vala ottomán nemzetben, öt expeditiója volt, de mégis Isten nem hagyott elveszni mindnyájunkat; ami veszett is, többire békesség és frigy színe alatt, hogysem hadakozásban veszett. 
 
Azért magyart kívánok oltalmunkra, nem indust, nem garamantát, sem olaszt, sem németet, sem spanyolt. Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak, tegyük régi helyére és méltóságára militarem disciplinam*: Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, és ha kevesen vagyunk is pedig, nem oly kevesen vagyunk, hogy a török ebekkel meg ne bánhatnánk, hogy ily semminek tartott minket.”