Kriza János - Székely népmesék

A reformkor szellemi pezsgése idején gyűjtötte össze Kriza János unitárius lelkész a székelység legszebb meséit. A kötetet Marton Magda több mint száz színes rajza díszíti.

 

 

Egyszer, hol volt, hol nem volt egy király, ennek volt három fia. A király örült három fiának, s elvégezte magában, hogy jó móddal kitaníttatja őket, s aztán országoltatja, hogy maga után országának derék örökösöket hagyhasson.

 

Elküldötte tehát fiait a kolégiomba tanulni. Azok egy darabig jól is forgolódtak, de egyszer csak félbehagyták a kolégiomot, mind a hárman hazamentek, s többet nem is mentek vissza a kolégiomba. Ezen a király erősen megbosszankodott, s eltiltotta fiait, hogy eleibe ne menjenek. Maga behuzódott lakni a királyi rezsidencia napkeleti szobájába. 

 

Mindíg az ablakban ült, s nézett napkeletre, mintha onnét valamit várt volna, s egyik szemével mindörökké sírt, a másikkal pedig mindörökké kacagott.

Egyszer, mikor a királyfiak már jókorára fölnövekedtek, összetanakodtak, hogy megtudják a királyatyjoktól: mi az oka annak, hogy mindíg a napkeleti szabájában ül, s egyik szeme örökké sír, a másik pedig kacag? Legelőbb is bément a legidősebbik királyfi, s kérdést tett a királyhoz:

 

– Főséges királyatyám, én azért jöttem, hogy megtudjam: mi az oka annak, hogy főséges királyatyám egyik szemével örökké sír, a mással pedig örökké kacag, s örökösen napkelet felé néz?

 

A király megnézte fiát tetőtől fogva talpig, s egyet sem szólott, hanem kapta a pallosát, amelyik az ablak közé föl volt támasztva, s úgy a fiához hajította, hogy a ház ajtajába markolatig ment belé. De a királyfi kiugrott az ajtón, s elkerülte a reá mért csapást. Mikor a másik két testvéréhöz érkezett, azok kérdezték, hogy milyen szerencsével járt?

 

Õ pedig azt mondta:

 

– Porobáljátok meg ti is, majd megtudjátok!

 

Azután béporóbálkozott a második királyfi, s az is csak avval a szerencsével járt, amivel a bátyja. Végre bément a harmadik királyfi is, akit Mirkónak hívtak, s ez is, mint a bátyjai, jelentette bémenetele okát, de a király ennek sem felelt semmit, hanem a pallosát még mérgesebben kirántotta, s úgy dobta utána, hogy a pallos a ház kőfalába markolatig haladott belé. De Mirkó nem ugrott ki a szoba ajtaján, hanem félreugrott a pallos elől, a pallost kihúzta a kőfalból, odavitte királyatyjához, s eleibe az asztalra fektette. Ezt látván a király megszólamlott, s azt mondta Mirkó királyfinak:

 

– No fiam, látom, hogy te valamivel több becsületet tudsz másik két tesvérednél, neked hát megfelelek kérdésedre: nekem egyik szemem azért sír mindörökké, mert búsulok rajtatok, hogy élhetetlenek, nem uralkodásra valók vagytok. A másik szemem pedig azért kacag, mert nekem éfiú-koromban volt egy jó pajtásom, a Mezei vitéz, akivel együtt csatáztam, s ez ígérte nekem, hogy ha az ellenségét legyőzheti, hozzám jön lakni, hogy együtt töltsük el öregségünk napjait, s azért is ülök örökké a napkeleti ablakban, hogy arról felől várom őt. De a Mezei vitéznek, aki a Selyem rétben lakik, mindennap annyi ellensége szokott támadni, mint a fűszál, s azt mindennap egyedül kell levágni, s amíg minden ellensége el nem fogy, addig nem jöhet hozzám.

 

Evvel Mirkó királyfi elhagyta apja szabáját, s testvéreihez ment, s megmondta nekik a király beszédjét.

 

Összetanakodtak hát újból, hogy kérezzenek el apjoktól szerencse poróbálni. Legelőbb is elment a legidősebbik királyfi, s jelentette a királynál, hogy ő szerencsét akar poróbálni, s király belé is egyezett, hogy menjen el, s poróbáljon egyet.

Az idősebb királyfiú tehát bément a királyi istállóba, onnét egy jó paripát kiválasztott, azt fölnyergeltette, föltarisznyáltatott, s másnap útra indult. Mikor egy álló esztendeig oda utazott volt, egyszer csak hazadobban. Hozott a vállán egy réz hídlásocskát, s azt ledobta a királyi rezsidencia eleibe, bément a királyhoz, s béjelentette, hogy ő hol járt, s mit hozott. A király végighallgatta fia beszédjét, s azt mondta:

 

– Haj fiam, mikor én olyan legény voltam, mint te, az az út nekem csak két órára való volt, ahonnan te a réz hídlást elhoztad. Gyönge vitéz vagy, nem lesz belőled gálickő. Elmehetsz!

 

Evvel a legidősebb királyfi kiment az apja szobájából. Utánna bément a második királyfiú is, az is elkéredzett szerencse poróbálni a királytól, s a király azt is eleresztette. Az is kiválasztott a királyi istállóból egy jó paripát, azt fölnyergeltette, föltarisznyáltatott, s útra indult. Esztendő múlva ez is visszaérkezett, hozott magával egy ezüst hídlásocskát, ledobta a királyi rezsidencia eleibe, jelentette a királynál magát, hogy hol volt s mit hozott.

 

– Aj! – azt mondja reá a király – mikor én olyan fiatal voltam, mint te, az nekem csak három óra járás távolság volt. Gyönge vitéz vagy fiam te is, belőled sem lesz semmi!

Avval a második fiát is elutasította.

 

Végre bément Mirkó királyfi is, s ő is elkéredzett szerencse poróbálni. Õt is elbocsátotta a király. Kiment hát ő is a királyi istállóba, hogy magának útravaló paripát válasszon, de egyet sem talát alkalmatosnak; hanem elment a királyi ménesbe, hogy ott válasszon egyet maga alá. Rendre vizsgálta a ménest, de nem tudta elhatározni, hogy melyiket válassza. Ekkor egy vén banya, aki ott történetesen jelen volt, kérdezte tőle, hogy mit akarna? Mirkó királyfi megmondta, hogy mi szándékkal van, s hogy az útra magának paripát akar választani.

 

– Hej uram – mondá a vén banya –, itt nem kapsz kívánságodhoz való lovat! Hanem megtanítlak én, hogy kaphatod föl azt. Menj el királyatyádhoz, s kérd el azt a kürtjét, amelyikkel éfiúkorában összekürtölte az aranyszőrű ménesét. Azt a kürtöt fúdd meg, s az aranyszőrű ménes egyszeriben megjelenik. De ne válaszd azok közül az aranyszőrűeket, hanem leghátul jön egy borzos, horgaslábú kanca: arról is megismered, hogy amikor a királyi vár kapujában béjön a ménes, ő leghátul jő, s a várkapu oszlopját úgy megsújtja a farkával, hogy az egész vár megrezdül belé. Azt válaszd ki magad alá, avval poróbálj szerencsét.

Mirkó királyfi meg is fogadta a vén banya tanácsát, elment a királyhoz, s fölszólította:

 

– Királyapám, azért jöttem, hogy adja átal nekem azt a kürtjét, amelyikkel éfiú korában az aranyszőrű ménesét össze szokta volt kürtölni!

 

A király kérdezte tőle:

 

– Erre téged ki tanított?

 

De Mirkó királyfi azt felelte, hogy senki sem tanította.

 

– No, édes fiam – mondta a király – ha senki sem tanított, s ezt magadtól találtad föl, úgy okos ember vagy; ha pedig valaki tanított erre, úgy az neked nem rossz akaród! Megmondom tehát, hol találhatod föl azt a kürtöt. De azt eddig a rozsda is megette! A hetedik pincében egy vaklikba bé van vakolva. Lásd meg, vedd ki, s ha használhatod, használd.

 

Mirkó királyfi azonnal kőmívest hozatott, elment véle a nevezett pincébe, a vaklikat megtalálta s kibontotta, a kürtöt belőle kivette, s magával elvitte. Ekkor kiállott a királyi rezsidencia tornácába, s megfuvintotta keletre, nyugatra, délre s északra, s kevés idővártatva hallja, hogy az arany tótlantok úgy szólnak, hogy a város zúgott belé. Hát jőnek bé egymás után a királyi vár kapuján a szebbnél szebb s fáinabb aranyszőrű paripák. Még messziről meglátta azt a borzos, horgaslábú táltost, amelyik leghátul jött. Uramisten, mikor ez a várkapuhoz érkezett, úgy megsújtotta annak oszlopját a farkával, hogy az egész királyi rezsedencia megrezdült belé.

 

Mihelyt a ménes a királyi udvaron megállapodott, mindjárt elment a borzos, horgaslábú táltoshoz, azt a többi közül kifogatta, a királyi istállóba békötötte, s jelentette, hogy azért fogta ki a ménesből, hogy szerencse poróbálni menjen véle. De a táltos azt válaszolta:

 

– Jól van, uram királyfi, de előbb hát abrakolj ki jól, mert anékül bajos a hosszú útat kiállani.

 

– Micsoda abrakot kívánsz hát tőlem? Mert ami királyatyám birtokában van, abból jó szívvel adok – mondá a királyfi.

 

De a táltos azt felelte:

 

– Jó, uram királyfi! De a lovat nem akkor szokták abrakolni, mikor indulnak véle, hanem előre.

 

– Már én most egyebet nem tudok tenni – mondta a királyfi – hanem ami van, abból jó szívvel szolgálok.

 

– Nohát, hozz nekem egy köböl árpát, s töltsd belé a vályumba!

Mirkó teljesítette a táltos kívánságát, az pedig a köböl árpát mind megette; aztán hozatott egy köböl kölest, azt is megette s azután mondta Mirkó királyfinak:

 

– No már most hozz egy félvéka tüzes parázsát, s azt is töltsd a vályumba.

 

Mikor a tüzes parázsát megette, hát olyan aranyszőrű paripa vált belőle, mint egy hajnalcsillag, s azt mondta Mirkó királyfinak:

 

– No uram királyfi, menj el most a királyhoz, s kérd el töle azt a nyeregszert, amelyikkel engemet föl szokott volt nyergelni, mikor éfiúkorában rajtam járt.

Mirkó királyfi elment az öreg királyhoz, s kérte tőle a nyerget. De a király azt mondta, hogy az nem is használható, mert rég hogy a kocsiszínben hányódik, s eddig el is szakadt; de ha megkapja, lássa, használja. Mirkó királyfi elment a kocsiszínbe, a nyerget meg is találta ott, de a tyúkok, pulykák mind legazolták volt. Azért mégis fölvette s elvitte a táltoshoz, hogy fölnyergelje véle. De a táltos azt mondta, hogy egy királyfinak nem illik ilyen takarítatlan szerszámmal járni. Akkor a királyfi elindult, hogy a nyerget kitakarítsa, de a táltos azt mondta:

 

– Tartsd csak ide előmbe!

 

Mirkó odatartotta a nyeregszert, s a táltos csak reá fuvintott lehelletével, s egyszeriben olyan arannyas szerszám lőn belőle, hogy nem volt párja hét országban. Megnyergelte Mirkó királyfi véle a táltost. Ezután azt mondta a táltos a királyfinak:

No, édes gazdám, már most ismét menj el apádhoz, s kérd el azt a pár pisztolyát s azt a kardját, amelyikkel vitézkedett akor, mikor velem járt.

 

Mirkó királyfi ezeket is megkérte az apjától, de az öreg király azt válaszolta, hogy azok már elrozsdásodtak, haszonvehetetlenek lettek, de ha csakugyan szüksége van rájok, lássa. Megmutatta azokat a fogason, Mirkó királyfi pedig levette s elvitte magával a táltoshoz. A táltos azokat is maga eleibe tétette, rájok fútt, s egyszeriben a legszebb arannyas kard s pisztoly lett belőlük. Mirkó a kardot fölkötötte, a pisztolyokat pedig a nyeregkápába tokba tette. Mikor mindezek is készen voltak, kérdezte a táltos:

 

– Hát édes gazdám, hol van immán a kantár?

 

Mirkó királyfi hozta a kantárt is a kocsiszínből, a táltos arra is reá fútt, s abból is a legszebb arannyas kantár lett. Ekkor fölkantározta véle Mirkó a táltost, kivezette az istállóból, s reá akart ülni. De a táltos azt mondta:

 

– Várj csak édes gazdám! Vezess ki a városból, s csak ott ülj reám.

 

Mirkó királyfi megfogadta a táltos szavát, kivezette a városból, ott a táltos megállott, s Mirkó fölült reá.

 

Ekkor a táltos azt mondta:

 

– No édes gazdám, hogy vigyelek: úgy-e, mint a sebes forgószél, vagy úgy, mint a sebes gondolat?

 

Mirkó pedig azt felelte:

 

– Lássad édes lovam, akárhogy vigy, csak arra ügyelj, hogy a sebes menetelt én is meglábbalhassam.

 

Ekkor azt mondta a táltos:

 

– No hunyd be a szemed, s csippeszkedj belém jól!

 

Mirkó béhúnyta a szemét, a táltos pedig megsirült mint a forgószél, kicsid idő múlva a földre toppantott a lábával, s mondta Mirkó királyfinak:

 

– Nyisd ki a szemed! Mit látsz?

 

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi –, egy nagy folyót, s rajta egy réz hidat.

 

– No édes gazdám – azt mondja a táltos –, ez az a híd, honnét a híd-padlást a nagyobbik testvéred hazavitte! Né, hol van az üres helye!

 

– Látom – mondá Mirkó királyfi. – Hát innen hova megyünk?

 

– Hunyd bé csak a szemed, majd elviszlek én!

Evvel megint megsirült mint a sebes gondolat, s egynehány pillanat múlva megint a földre toppantott, megállott, s mondta Mirkónak:

 

– No, nyisd ki a szemed! Mit látsz?

 

– Látok, – azt mondja Mirkó királyfi – egy nagy folyót, s rajta egy ezüst hidat.

 

– No édes gazdám – mondá a táltos –, ez az a híd, amelyikről a hídpadlást a második tesvéred hazavitte. Né, hol van az üres helye!

 

– Látom – mondá Mirkó királyfi –, de hát innen hova megyünk?

 

– Hunyd bé csak a szemed – mondta a táltos –, majd elviszlek én!

Avval megin megsirült, mint a sebes villámlás, s egy pillantásra megint a földre toppantott, megállott, s mondta a királyfinak:

 

– No nyisd ki a szemed, mit látsz?

 

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi –, egy véghetetlen széles és mély folyóvizet s rajta keresztül egy aranyhidat, a híd végén pedig innen s túl négy kegyetlen nagy oroszlánt. Itt már hogy megyünk keresztül?

 

– Számba se vedd! – mondta a táltos. – Eligazítom én, csak hunyd bé a szemed!

Mirkó királyfi béhunyta a szemét, a táltos pedig megsirült, s mint a sebes sólyom madár, úgy kereszül repült a hídon. Kevés idővárva ismét a földre toppantott, s azt mondta a királyfinak, hogy nyissa ki a szemét, s kérdette, hogy mit lát?

 

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi –, egy véghetetlen magas éveg kősziklát, olyan meredeket, mint a ház oldala.

 

Azt mondja reá a táltos:

 

– No édes gazdám, ezen is át kell mennünk.

 

– Hiszen a lehetetlenség! – azt mondja a királyfi.

 

De a táltos biztatta Mirkót:

 

– Ne búsulj édes gazdám, mert még rajtam vannak azok a patkók, amiket apád ezelőtt hatszáz esztendővel gyémánt szögekkel reám veretett volt. Csak hunyd bé a szemed, s fogontozz jól belém!

 

Most megugrotta magát a táltos, s egy pillantásra az éveg kőszikla tetején termett. Ott esmént megállott, toppantott, s azt mondta a királyfinak:

 

– Nyisd ki a szemed, mit látsz?

 

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi – ha hátranézek, magam alatt valami feketét, akkorát mint egy jó nagy tál.

 

– No édes gazdám, az a föld kereksége. De hát magad előtt mit látsz?

 

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi –, egy keskeny domború éveg ösvényt, s mellette innen s túl feneketlen mély ürességet.

 

– No édes gazdám – mondá a táltos –, azon nekünk keresztül kell mennünk. De az átalmenetel olyan kényes, hogy akár erre, akár tova csak legkissebbet csuszamodjék meg a láb, vége az életünknek. Hanem bizd reám magadat, hunyd bé a szemed s csipeszkedj jól belém, majd eligazítom én!

 

Avval megsirült s egy pillantásra megint megtoppantotta a földet, s mondta:

 

– Nyisd ki a szemed, mit látsz?

 

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi –hátul messze valami gyönge világosságot, magam előtt pedig olyan vastag sötétséget, hogy ha az ujjamat föltartom a szememhez, úgy sem látom.

 

– No édes gazdám, még ezen is keresztűl kell mennünk. Csak hunyd bé a szemed, s csipeszkedj belém!

 

Megsirült újólag, s ismét toppintott:

 

– No nyisd ki a szemed, hát most mit látsz?

 

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi – gyönyörű világosságot, egy szép havast, a havas közepében egy selyem rétet, a rét közepén egy fekete valamit.

 

– No édes gazdám, ez a selyem rét a Mezei vitéz rétje. Az a fekete a közepében az ő fekete selyemből szőtt sátra. Immán akár hunyd bé a szemed, akár ne, oda csak elmegyünk.

Avval Mirkó királyfi megsarkantyúzta a táltost, s egyszeribe odaérkeztek a sátorhoz.

Mirkó leugrott a lováról, megakasztotta a sátorhoz a Mezei vitéz lova mellé, s maga bément a sátorba. Hát benn egy vitéz a selyem gyepen hosszan feküdt s aluszik, de egy kard fölötte úgy vagdalkozik mindenfelé, hogy még csak a légy sem szállhatott reá. „No – gondolta magába Mirkó királyfi –, ez ugyan jó vitéz lehet! De attól most alva meg tudnám ölni. Hanem ez nem volna becsület, hogy aluvó vitézt megöljek, megvárom, hogy keljen föl!” Avval kijött a sátorból, a lovát megkötötte jól a sátor fájához a másik mellé, s aztán ő is hosszan nyúlt a selyem fűbe, s a kardjának parancsolta: Kard ki hüvelyből! – s a kard éppen úgy vagdalkódzott fölötte is, mint a Mezei vitéz fölött, hogy a légy sem szállhatott reá.

 

Egyszer a Mezei vitéz megébred, látja, hogy az ő lova mellé egy másik ló is van kötve. 

 

Elbámul, s azt mondja:

 

– Uramisten, mi dolog ez? Hatszáz esztendeje, hogy itt az én lovam mellett más idegen lovat nem láttam. Kié lehet ez?

 

Fölkel, kimegy a sátorból, s meglátja Mirkó királyfit a sátoránál hogy aluszik, s a kardja hogy vagdalkozik fölötte.

 

– No – azt mondja –, ez még jó vitéz lehet! De ő sem ölt meg engem, mikor aludtam, nekem sem volna illendő őt most megölni.

 

Ekkor a lábával az aluvó vitéz lábát megtaszítja, az megébred, fölugrik. Kérdi tőle a Mezei vitéz:

 

– Ki vagy, mi járásbeli vagy?

 

Mirkó királyfi megmondja, hogy ő kinek a fia, s hogy mi járásbeli.

 

– Isten hozott édes öcsém! – mondta a Mezei vitéz. – Apád jó barátom! Te is, látom, jó vitéz vagy, mint apád. De szükségem is van reád, mert látod-é ezt a nagy selyem rétet? Ez mindennap megtelik ellenséggel, s azt nekem mindönnap le kell vágnom. De már most, hogy te is itt vagy, nem sietek vélük. gyere bé, együnk, igyunk, hadd gyűljenek meg jól, ketten csak elbánunk vélük hamar!

 

Avval bémentek a sátorba, ettek, ittak; de egyszer az ellenség annyira szaporodott, hogy szinte elé értek a sátorig. Ekkor talpra kap a Mezei vitéz:

 

– No talpra pajtás, mert most mindjárt vége!

 

Lóra pattannak mind a ketten, az ellenség közé ugratnak, s mind a ketten fölkiáltanak: Kard ki hüvelyből! – s a két kard egy pillanatra mind fejét veszi az ellenségnek. Utoljára a hátuljából tizenkét vitéz az ellenség közül megfutamodik. A Mezei vitéz és Mirkó királyfi is utánuk! Elérnek egy éveg kőszikláig. Ott a tizenkét vitéz kinyargal, de Mirkó is utánuk vágtat – hát a kőszikla tetején szép térség van, s látja, hogy azon szaladnak a vitézek. De Mirkó királyfi is a táltossal utánuk ered! Egyszer csak odalesznek a szép sima helyen, mintha a föld elnyelte volna. Odaugrat, ahol látta, hogy eltüntek, hát ott egy lappancs van, s a lappancs alatt egy mély lik csigagarádiccsal. De a táltos egész tartozatlanul egyenest béugrat a likba, s hát az éppen az alvilágba szolgált.

 

Mirkó királyfi az alvilágban széjjel tekintett, meglát egy fényes gyémánt kastélyt, mi az alvilágnak nap helyett szolgált, s látja, hogy a tizenkét vitéz arra tart. Utánuk iramodik, s – kard ki hüvelyből! – egy pillanatra mind a tizenkettőnek elüti a fejét. Ekkor odaugrat a kastély mellé, hát abban olyan zörgés, csattogás van, ugyan döngött a helység belé. Leszáll a lováról, bémegy a kastélyba, benn egy vén ördöngős szüle sző, s az dönget olyan erősen, s a ház már teli van ismét katonákkal. Azokat az ördöngős szüle szövi!

 

Mikor jobbra vetette a vetélőt, mindenkor két huszár ugrott ki lovastól, mikor pedig balra vetette, mindenkor két gyalog ugrott ki fegyverestől. Aló egyszeribe! kard ki hüvelyből! – leaprítja a meglévő katonákat, de az ördöngős ismét másokat szőtt. „De – gondolja magában Mirkó királyfi – így én innet soha sem szabadulok meg!” Neki parancsol a kardjának, s mind izzé porrá aprítja az ördöngős szülét, s az osztovátát kihordja az udvarra. Ott egy kaszaj volt, arra reárakja, a kaszajt meggyútja s összeégeti. Amikor legjobban égtek volna, az ördöngős szülének kiugrik egy oldal-csontikája, forogni kezd a porban, s újból egy ördöngős szüle lesz belölle. ismét parancsol Mirkó királyfi a kardjának, hogy aprítsa össze, de az ördöngős szüle fölszólal:

 

– Hadd meg az életemet Mirkó, mert jótétel helyébe jót vársz! Ha engem elpusztítasz, ki nem tudsz innét menni! Ihol adok neked négy patkóbeli gyémántszöget, tedd el, s hasznát veszed.

 

Mirkó királyfi elveszi a patkószögeket, s elteszi, de gondolja magában: „Ha én ezt az ördöngőst élve hagyom, újra fölállítja a szövőjét, s a Mezei vitéz soha az ellenségtől meg nem szabadulhat!” újból parancsol hát a kardjának, összeaprítja az ördöngőst, a tüzbe hányja s összeégeti. Többet nem támadott föl. Azután a lovára ült, béjárta az alvilágot, de sehol egy élő lelket sem kapott benne. Avval sarkantyuba vette a táltost, odaugratott a kijáró csigagarádicshoz, s egy pillantásra följött a fölső világra. Mikor elérkezett az éveg kőszikla szélihez, ott le akart szállani a lováról, s megállította a táltost. De a táltos azt kérdezte:

 

– Te mit akarsz Mirkó királyfi?

 

– Le akarok szállani, mert igen nagy a meredek, lóháton nem lehet itt bémenni.

 

– Úgy édes gazdám itt maradsz, mert magad ezen a meredeken soha át nem jössz. Hanem maradj csak rajtam, csipeszkedj a sörényembe, s hunyd bé a szemed, majd elviszlek én!

Avval a táltos nekiereszkedett az éveg kősziklának, s mint egy jó csáklyás fickó, úgy lecsáklyázott a tetőről, alatt talpraugrott, s mondotta Mirkó királyfinak:

– No már kinyithatod a szemed!

 

Mirkó kinyitotta a szemét, s látta, hogy a selyem mezőben vannak.

Megindultak a Mezei vitéz sátra felé, de a Mezei vitéz már azt hitte, hogy Mirkó el is pusztult. Egyszer csak meglátja, eleibe ment Mirkó királyfinak nagy örömmel, őt bévezette a sátorába, s megvendégelte, s hogy nem volt maradékja, fölajánlotta neki a selyem rétjét s minden királyi birodalmát. De Mirkó azt válaszolta:

 

– édes bátya, én immár minden ellenségödet elpusztítottam. Attól nem félhetsz, hogy a birodalmadat az ellenség elfoglalja, hanem azt kívánnám már tőled, hogy velem jöjj el királyi apámhoz, mert régtől fogva vár reád.

 

Avval lóra ültek, s elindultak az öreg király birodalma felé. El is mentek szerencsésen éppen addig, hol az éveg kősziklán Mirkó kiugratott volt. Itt a Mezei vitéz megállapodik, s azt mondja Mirkó királyfinak:

 

– No édes öcsém, én ennél tovább nem tudok menni, mert a lovam patkójából a gyémánt szögek rég kivástak, s nem fog a lába.

 

Mirkónak eszébe jut, hogy az ördöngős neki gyémántszögeket adott volt, s azt mondja:

 

– Semmit ne búsulj bátya! Vannak nállam szögek, újból vasalom én a lovadat!

S a szögeket előveszi, s a Mezei vitéz táltosát újra vasalja a gyémántszögekkel. Avval lóra ülnek megint, s mint jó két csáklyás fiak, úgy lesikolándnak az éveg kősziklán, s mint a sebes gondolat úgy haladtak hazafelé.

 

Az öreg király akkor is a keleti ablakban ült, várta a Mezei vitézt. Egyszer meglátja, hogy két lovas jön feléje. Előveszi a perspekciáját, s megismeri, hogy az ő régi jó pajtása, a Mezei vitéz jön a fiával, Mirkó királyfival. Kiszalad, a tornácról leparancsol a tiszttartónak, s tizenkét, esztendős tulkot levágat, s amíg a Mezei vitéz Mirkóval megérkeztek, már kész volt a nagy ebéd, s ahogy megérkeztek, őket örömmel fogadta, megölelgette s megcsókolgatta, s mind a két szemével kacagott.

 

Azután ebédhez ültek, vígan ettek s ittak. Ebéd alatt a Mezei vitéz elbeszéli a Mirkó vitéz dolgait, s a többek között azt mondja a vén királynak:

 

– No pajtás, Mirkó fiadból még jobb vitéz lett, mint mi voltunk! Ez immár derék fiú. Örülhetsz neki!

 

Azt mondja az öreg király:

– No hiszen csak meg is kezdettem véle elégedni, kivált hogy tégedet is elhozott. De mégsem hiszem, hogy ő is a Kutyafejűvel meg merne mérkőzni!

 

Mirkó királyfi hallgatta a beszélgetést, de nem szólott hozzá, hanem ebéd után a Mezei vitézt külön szólította, s megkérdezte, hogy ki az a Kuyafejű, s merre felé lakik? A Mezei vitéz elbeszélte neki, hogy az északra lakik, de egy olyan vitéz, amilyen a nap alatt több egy sincsen.

 

Mirkó királyfi mindjárt rendelést tett a készülődésre, föltarisznyáltatott, s másnap a táltossal elindult a Kutyafejűhöz. Szokás szerint fölült a táltosra, belé csipeszkedett, s a szemét béhunyta. A táltos megsirült, s úgy röpült, mint a sebes forgószél. Egyszer megáll, megtoppantja magát, s azt mondja Mirkó királyfinak:

Nyisd ki a szemed, mit látsz?

 

– Látok – mondja a királyfi – egy hat-emeletes gyémánt kastélyt, de olyan fényest, hogy a napra lehet nézni, de arra nem.

 

– No itt lakik a Kutyafejű – azt mondja a táltos. – Ez az ő királyi kastélya.

 

Odaugrat Mirkó királyfi éppen az ablak alá, s nagyot kiált:

 

– Kutyafejű! Itthon vagy-e? Gyere ki, mert számvetésem van veled!

A Kutyafejű maga nem volt hon, de otthon volt a leánya, egy olyan gyönyörű királyi kisasszony, kinek párját nem lehetett volna föltalálni az egész földkerekségen. Amint ez az ablakban himet varrt s a magas éles hangot meghallotta, olyan mérgesen tekintett ki az ablakon a ő gyönyörű égő fekete szemével, hogy azoknak sugárától Mirkó királyfi a táltossal együtt egyszeriben kőbálvánnyá változott. Azomban gondolkozni kezdett magában, hátha az az éfiú úriember valami királyfi lehet, s látóba ment hozzá, s megbánta, hogy olyan hamar kőbálvánnyá változtatta őt. Lesietett hát hozzá, elővett egy aranyvesszőt, kerülni kezdte a kőbálványt, veregetni kezdte az oldalát az aranyvesszővel, s hát csak pattogni kezd le róla a kő s Mirkó királyfi lovastól együtt elevenen áll elő belőle. Akkor kérdezte a kisasszony Mirkót:

 

– Ki vagy? S mi járásbeli vagy?

 

Mirkó megmondta, hogy királyfi, s látóul jött a Kutyafejű kisasszonyához. A kisasszony szemére vetette ugyan, hogy igen mérgesen kiáltott föl az ablakba az apja után, de egyszeriben belé is szeretett Mirkó királyfiba, őt fölvezette a hatemeletes gyémánt kastélyba, s ott jó szívvel látta.

 

Asztal fölött azonban beszéd közben kivallotta Mirkó királyfi, hogy ő biz azért jött ide, hogy a Kutyafejűvel megmérközzék. De a Kutyafejű leánya erre azt mondta, hogy azt ne tegye, mert olyan ember egy sincs a föld kerekségén, akit az ő apja meg ne bírna. De amikor látta, hogy Mirkó nem mond le szándékáról, megsajnálta őt, hogyha ki talál fogyni belőle. Megtanította tehát, hogy hogy győzhessen az apján.

 

– Menj le – azt mondá – a kastély hetedik pincéjébe, ott találsz egy hordót pecsételetlen, abban tartja apám az erejét. Ihol adok egy palackot ezüstből, ezt töltsd meg abból a hordóból, de ne dugd bé a palackot, hanem úgy ügyelj reá, hogy örökké a nyakadba legyen akasztva dugatlan. S mikor az erőd lankadni kezd, akkor csak a kisujjad értesd belé, mindenkor ötezer ember erejével szaporodik az erőd. Igyál is belőle, mert minden csöpp bor abból ötezer ember erejével ér föl.

 

Mirkó királyfi meghallgatta jól a tanácsot, az ezüst palackot a nyakába akasztotta, s lement a pincébe. Reáakadt a nevezett borra, s abból előbb jól ivott, aztán megtöltötte belőle a palackját. De gondolta magában, hogy ez már neki elég, s hogy a Kutyafejű ne használhassa a bort, kiöntötte mind egy csöppig. Volt a pincében hat köböl búzaliszt, avval fölitatta úgy, hogy semmi nedvessége nem maradt. Azután fölment a kisasszonyhoz s jelentette, hogy ő már készen van, s egyszersmind meg is köszönte utasítását, s megfogadta neki, hogy ennyi jóságáért el fogja venni, s örök hűséget esküdt neki.

 

A szép királyi kisasszony mindenbe beléegyezett, csak annyit kötött ki, hogy ha Mirkó királyfi az apját legyőzné is, de életétől ne fossza meg. Azt kérdi Mirkó királyfi a szép királykisasszonytól, mikor lehet remélni, hogy az apja hazajöjjön, s merről-felől? Mire a királykisasszony azt felelte, hogy most a napnyugati tartományaiba ment, hogy azoknak székhelyeit megvizsgálja, de csakhamar hazaérkezik, mert már eljött a hazajövetele ideje. De azt könnyű előre megtudni, mert kikor negyven mérföldnyire van, akkor egy negyven mázsás buzugányát előköszöntőnek úgy hazadobja, hogy ahova leesik, a földdből mindjárt forrás fokad.

 

Kiment hát Mirkó királyfi a királykisasszonnyal a királyi palota tornácába, s várták a Kuyafejű jövetelét. Egyszer, uramisten, megsötétedik a levegő, hát egy negyven mázsás buzugány úgy bésuppan a királyi vár udvarára, hogy a helyéről úgy fölfostatott a víz, mint egy szivárvány. Mirkó királyfi mindjárt leszaladt a vár udvarára, hogy megporóbálja, mennyire növekedett az ereje. Fölkapja a buzugányt, megforgatja a feje fölött, s úgy visszadobja, hogy éppen a Kutyafejű eleibe esett. A Kutyafejű lova megbotlott a buzugányban, mire a Kutyafejű megboszankodott:

 

– Co tovább! Farkasok, kutyák megegyenek! – nekiriaszkodik a lónak a Kutyafejű. – Hatszáz esztendeje, hogy rajtad járok, még eddig soha meg nem botlottál! Mi az oka, hogy most botlani kezdesz?

 

– Jaj édes gazdám – azt feleli a táltos – otthon nagy baj van, mert valaki a buzugányodot, akit hazahajítottál, viszadobta, s én abban botlottam meg.

 

– Semmi baj – mondta a Kutyafejű. – Még ezelőtt hatszáz esztendővel megláttam volt álmomban, hogy Mirkó királyfival ügyem lesz, ő van nálam. De mi ő nekem? A kicsid ujjamban is több erő van, mint benne!

 

Avval sebesen megiramodott, s otthon termett.

 

Mirkó királyfi a vár udvarán várta a Kutyafejűt. Mikor a Kutyafejű meglátta Mirkó királyfit, egyenesen hozzá vágtatott, s azt mondta neki:

 

– No Mirkó, tudom, hogy engem vársz. Immár jelen vagyok. Hogy akarod hát, hogy megvíjunk? Karddal-e, vagy birokra?

 

– Nem bánom akárhogy. Amint neked tetszik – mondta Mirkó.

 

– Poróbáljunk hát karddal egyelőre – mondta a Kutyafejű.

Leszállott a lováról, szembe állottak. Mind a kettő neki parancsola kardjának: Kard ki hüvelyből! – s a két kard kiugrott a hüvelyből, s a vetélkedők feje fölött úgy összevagdalkoztak, hogy a hely csöngött belé, úgy okádták a szikrát az erős verekedésben, hogy a földet a tűz ellepte, s nem lehetett miatta helyt megállani. Ekkor a Kutyafejű azt mondja Mirkónak:

 

– Ne rontassuk össze kardjainkat egymással, hanem tegyük hüvelyükbe, s poróbáljunk birokra!

 

Félretették hát a kardokat, birkózni kezdtek. Egyszer a Kutyafejű derekon kapja Mirkót, fölemeli s úgy vágja belé a földbe, hogy övig haladt abba. Mirkó megijedt, s hirtelen a kisujját a palackba értette, s ettől úgy megerősödött, hogy a földből kukra ugrott föl, nekifutott a Kutyafejűnek, s úgy vágta a földhöz, hogy az elterült a földön, mint egy kecskebéka. Avval megfogta a haját, elvonszolta a rezsedencia háta mögé. Ott egy feneketlen tón egy aranyhíd volt építve. A hídra főhúzta, s a fejét a víz fölé tartotta, s a kardjának parancsolt, s onnét levágatta, hogy a feneketlen tóba essék belé, s a testének a többi részét is utána taszította.

 

A Kutyafejű leánya mindezt látta, erősen megbosszankodott Mirkó királyfira, s midőn fölment hozzá, elfordította tőle ábrázatját, szóba sem akart véle ereszkedni. De Mirkó királyfi megmagyarázta, hogy különben nem tehetett, mert ha életét meghagyta volna a Kutyafejűnek, akkor őt pusztította volna el. Hanem amint előre is hüséget esküdt a királykisasszonnyak, most is abban szóban van, s őt elveszi feleségül. Erre a királyi kisasszony is megjuhászodott, s elhatározták, hogy készüljenek föl, s induljanak a Mirkó királyfi országába. El is hozatták a lovakat, a Kutyafejű táltosát a szép királykisasszonnyak. De mikor meg akartak indulni, Mirkó királyfi erősen bús volt. Kérdezte a szép királykisasszony:

 

– Te mért vagy olyan szomorú, Mirkó?

 

– Hát én bizony csak azért – mondta Mirkó – mert kívánok ugyan hazámba menni, de nehezen esik itt hagyni ezt a pompás hatemeletes gyémánt kastélyt, melyik az apádé volt, mert a mi országunkban ilyen nincsen.

 

– Jaj kedvesem – mondta a kisasszony –, az könnyű dolog! Én ezt a kastélyt egy arany almává változtatom mindjárt, magam beülök a közepébe, te tedd bé az almát a zsebedbe, s így hazaviheted a kastélyt is engem is, s otthon ahol tetszik, újból visszaváltoztathatsz.

Evvel a szép királyi kisasszony leugrott a lováról, azt átadta Mirkónak, elővett egy gyémántvesszőt, a gyémántkastélyt kerülni kezdte, s ütögetni oldalba a gyémántvesszővel. Hát a kastély csak húzódni kezd össze, s addig húzódott kisebbre, amíg akkora lett, mint egy katona faköpenyeg. Akkor beugrott a kisasszony a közepébe, s az egész összehúzódott egy aranyalmává; a gyémántvessző pedig mellette maradt. Ekkor Mirkó királyfi az aranyalmát fölvette, a gyémántvesszőt is, a zsebébe tette, s avval lóra ült, vezetékre vette a Kutyafejű táltosát, s szépen hazament.

 

Hogy hazaérkezett Mirkó, a lovakat egy helyhez tette. Bement a királyi palotába, hol az öreg királyt a Mezei vitézzel megelégedve mulatva találta. Jelentette nekik, hogy ő a Kutyafejűt is legyőzte s elpusztította. De az öreg király s a Mezei vitéz kételkedtek benne. Mirkó királyfi tehát karon fogta mind a kettőt, s azt mondta:

 

– Jertek csak velem, szemmelláthatólag megbizonyítom, hogy a Kutyafejűt legyőztem. Mert nemcsak a hatemeletes kastélyát, hanem abban a gyönyörűszép leányát is elhoztam a győzedelem jeléül.

 

Az öreg király s a Mezei vitéz bámultak a Mirkó beszédjén, s kételkedve ugyan, de megindultak Mirkóval, aki őket elvezette a királyi virágos kertbe. Annak közepében Mirkó királyfi kinézett a gyémántkastély számára egy szép teres helyet, oda az aranyalmát letette, a gyémántvesszővel kerülni s veregetni kezdte oldalba. Az aranyalma húzódni, terjedni kezdett négyszögre, nagyobbra-nagyobbra mindaddig, míg egy fáin hatemeletes gyémántkastély lett belőle.

 

Ekkor ismét karonfogta az öreg királyt s Mezei vitézt is, s a gyémánt garádicsokon fölvitte a kastély szobáiba. Ott pedig a világhírű szép királyi kisasszony eléjük ment, őket jó szívvel fogadta s leültette, azután inasokat küldött az öreg király többi fiai s az udvar jelesebb emberei után is. Az ebédlő házban volt egy nagy kétfelé nyíló asztal, annak parancsolt, s az asztal magától megterült, rajta különbnél különbféle drága ételek, italok jelentek meg, s az összegyűlt vendégek vígan lakomáztak.

 

Az öreg király pedig megelégedék végre fiával, Mirkónak átaladta a királyságot s egész birodalmát, maga pedig a Mezei vitézzel csöndes magános életbe vonult vissza, s hosszasan boldogul éltek. Az összekelt királyi pár szép magzatokat nemzett, s máig is mind élnek, ha meg nem haltak.

 

Holnap legyenek a kegyelmetek vendégei.

 

Aranyozott egészvászon kötésben, védőborítóval, 260 oldal