Győrffy Endre - magyar és cigány szótár cigányul mondva vakeriben

A cigánysággal foglalkozó irodalom egyik legritkábban felbukkanó darabja Győrffy Endre magyar-cigány szótára. A szerző a 154 oldalas kis kötet címlapján önmagát „magánzó, Pakson” címmel illeti, és ennél sokkal többet egyelőre nem is tudunk róla, a kötetről pedig annyit tudni (József főherceg cigány nyelvtanából, Ponori Thewrewk Emil tollából), hogy József főherceg, a nádor fia költségén jelent meg. Hogy hány példányban, azt nem tudjuk, de sok semmiképp sem lehetett, mert mára alig maradt belőle. Győrffy kötete egy évvel megelőzte a szintén József támogatásával megjelent Sztojka-szótár (Magyar és cigány nyelv gyök-szótára – Románé álává) első kiadását, és három évvel magának a főhercegnek a nagy nyelvtanát. 

A szótár tartalmából már többet is kiolvashatunk. Legelőször is azt, hogy a kárpáti nyelvjárás dokumentumával van dolgunk, hiszen a címlap maga mondja, hogy „cigányul mondva vakeriben”. (a vakeriben itt ragozatlan főnévként, „szótár” értelemben áll, a kifejezés minden bizonnyal Győrffy kreálmánya.) Márpedig a magyar szlengbe is átkerült vakeren – beszélni, vakerel – beszél a kárpáti cigány nyelvben honos. Az oláhcigány romani erre a románból származó vorbij szót használja (román vorbeşte = beszélni). A további lapokon a kárpáti nyelvjárásnak további bizonyítékai sorakoznak.

 

Magyarországon ma három nagy cigány közösség él – meg egy negyedik. A legnépesebb az úgynevezett oláhcigányoké, akiknek ősei román területekről érkeztek, és akiknek a cigány, azaz romani nyelvében erős román hatás mutatható ki. Egy másik, jól elkülöníthető csoport a beásoké, akik valamikor a 18. század előtt romani nyelvüket archaikus románra cserélték. A harmadik csoport a kárpáti nyelvjárást beszélőké, akiknek romani nyelvében román elem gyakorlatilag nincs (ha csak az oláhcigányoktól át nem vettek valamit), viszont sok a magyar és a szláv szó. A három csoportot a nyelv segítségével lehet jól megkülönböztetni, de a lényeg nem az, hiszen a legtöbben ma már nem beszélik semelyik romanit, sem a beást. A nyelvi különbség mögött szociokulturális különbségek rejlenek, és azok akkor is érvényesek, ha a közösség tagja már csak magyarul beszél. A negyedik csoport viszont nem ilyen. A romungrók, magyarcigányok közösségébe azok tartoznak, akik – származtak légyen bármelyik tradicionális cigány közösségből – többé-kevésbé integrálódtak a magyar társadalomhoz, a cigány hagyományokat nem követik, a három eredeti csoport valamelyikéhez kötődésük nincs. Olykor a zenészekkel azonosítják őket, tévesen. Zenészek ugyanis a három tradicionális közösségből is kikerülnek (ha nem is olyan nagy arányban), viszont a romungrók többsége nem zenész. 

 

A kárpáti cigány nyelvjáráshoz tartozók, tehát az évszázadok óta velünk élők leszármazottai a magyarországi cigányság legkevésbé ismert közössége. Ennek az az oka, hogy amíg a cigányságon belül többségben voltak, addig a magyar társadalom nem is volt tudatában a cigányság társadalmi tagolódásának, minden cigányt egyformának látott. Amikorra pedig megkezdődött a cigányság tudományos megismerése, a román területekről bevándorló oláhcigányság került többségbe, ráadásul ők voltak inkább szem előtt, körülöttük esett a több konfliktus, ők jártak igazán cigányos viseletben. A kárpátiak csöndesebbek, hétköznapibbak lévén visszahúzódtak az ismeretlenségbe. Igazából ott vannak ma is, még a nemrég óta felpezsdült cigány közéletben is alig mutatkoznak. Igen valószínű, hogy egy-két emberöltőn belül mind a nyelvjárásuk, mind sajátos kultúrájuk, ezzel együtt önálló identitásuk is elenyészik. Az utolsó évtizedeit éljük annak, hogy a hagyományos körülmények között élő kárpáti cigányokat megismerhessük.

 

Ehhez a megismeréshez nyújt páratlanul értékes segítséget Győrffy Endre kötete. Ami nem hagyományos értelemben vett szótár, sokkal inkább sajátos nyelvtanulási segédlet. Győrffy úgy közelít a nyelvhez, ahogy a gyerek tanulja azt: nem a nyelvtani szabályokat jegyzi meg, hanem a ragozott formákat, mint önálló nyelvi egységeket. Mintha valamely ragozási sillabusz segítségével kikérdezte volna adatközlőit, hogy az eredményt ábécé-rendbe szedve közreadja. A szótári rész 115 két hasábra szedett oldalt tesz ki, hasábonként 25-36, mindösszesen tehát körülbelül hétezer szótári egységgel. Valójában hasábonként csupán 5-7 önálló szó található, mind számos ragozott alakjával. A kötet tehát körülbelül ezerötszáz önálló szót közöl, melyből talán ezer lehet az eredeti romani, a többi magyarból és szlávból való átvétel.

 

Azzal számolnunk kell, hogy Győrffy nem volt képzett nyelvész, nem ismerte azokat a fogásokat, amelyekkel egyértelművé teheti a kérdéseit, és megbizonyosodhat arról, hogy valóban a kérdezett szónak megfelelő választ kapta-e. Elemzések majd kimutatják, hol tévedett, hol értette félre az adatközlőit. A koldus szóra például éppúgy a chorro-t adja meg, mint a szegény szóra (utóbbi esetben helyesen) – adatközlői vagy nem értették, hogy mit kérdez, vagy a koldusra nem volt külön szavuk. A nehéz és a kő szavakra Győrffy ugyanazt – pharo – adja meg, ami megint csak félreértésre utal. Az összehasonlító nyelvelemzés segítségével ezek a bizonytalanságok mind tisztázhatók. 

 

A kárpáti nyelvjárás alatt semmiképp sem szabad egy egységes, lezárt, standardizálódott nyelvet értenünk. Amint maga Győrffy írja: „A szó kiejtésben megvan náluk is a táj szokás – a felső vidékiek inkább tótosan, míg a Bács és Baranya megyeiek rácosan ejtik ki a szavakat. A Pest, Tolna és Fehér megyeiek igen egyformán beszélnek, s úgy szólva ezek beszélik a cigány nyelvet legszebben.” És nem csupán a „szó kiejtésben” voltak és vannak eltérések (a kocsit számos cigány nyelvjárásban vurdonnak mondták-mondják, Győrffy szótárában viszont verda áll – igen, innen jön a mi szlengbéli szavunk!), hanem a szókincsben is. A standardizálódás eszközeit, mindenekelőtt a napi használatú írást nélkülöző nyelvek mind így viselkednek. Szemléletes példáját adja ennek a pilisi sváb nyelv: a pilisvörösvári svábok még ma is minden kétség nélkül meg tudják különböztetni a saját beszédüket a Pilisvörösvártól csak egy utcával elválasztott Pilisszentivánon beszélt nyelvjárástól. 

 

A kárpáti és az oláhcigány nyelvjárás gyors megkülönböztetésére, afféle nyelvi lakmuszpapírként íme egy rövid szószedet. A kárpáti szavak Győrffy szótárából vannak, az oláhcigány szavak Nagyidai Sztojka Ferencnek közel kortárs, 1887-es szótárából:

 

 

 

Győrffy a sajátos szószedet végén még külön néhány szó ragozását is hozza, azután népdalszövegek, mintaszövegek következnek különböző alkalmakra, három rövid mese magyarul és cigányul, magyar és cigány társalgó (szólások és hasznos mondatok két nyelven), végül pedig néhány mondat szóról szóra való fordítása. A könyv céljáról sokat elárul az egyik:

 

 

 

Amit tehát a tisztelt olvasó a kezében tart, az a közép-magyarországi kárpáti cigány nyelvjárás dokumentuma a 19. század utolsó évtizedéből – nem több, de nem is kevesebb. Ha a magyarországi cigány – vagy használjuk inkább a pontos kifejezést: romani – nyelvet, azon keresztül a cigány történelmet és kultúrát teljes mélységében szeretnénk megismerni, Győrffy kötete egyszerűen nélkülözhetetlen.